Több mint hat hete kezdődött el egy mindannyiunk számára nagyon ellentmondásos időszak. Ahogy telnek a napok, lényegében egyre nagyobb ellentmondások közepette éljük át vagy túl saját és mások eszméléseit. Mert most bizony lehet. Lehet eszmélni, lehet érezni, lehet túlélni, lehet megosztani. Most mindannyiunknak természetesen lehetnek belső ellentmondásai, félelmei és kételyei, mert a mentális, biológiai, fizikai, gazdasági, morális és szociális helyzetünk, ráadásul mind egyszerre, igencsak drámai. Az, hogy ez globális krízis vagy egy hirtelenjött paradigmaváltás vagy mindkettő, valószínűleg utólag fog majd kiderülni. Bár most azt gondoljuk, ennél kijózanítóbb globális szituáció ritkán történik velünk, valójában akkor fogunk kijózanodni, – ahogy a szociális felületeken legtöbbször megjelenő sóhaj is mutatja – “amikor ennek egyszer vége lesz”.

A legintenzívebb szociális ellentmondás napjainkban talán az a sok közül, hogy a karantén (etimológiai értelemben “negyven napra szóló elszigeteltség”) nem egységesen mindenkinek jelent elszigeteltséget vagy nem ugyanúgy. Azok, akik most a hőseink, az orvosok, a kórházi dolgozók, a közlekedésben és a szükséges szolgáltatásokban életmentő funkciót ellátók, ha akarnák, sem választhatnák a karantént. Számukra a karantén valósága a halál valódi közelisége. Gondolkodni sincs idejük, mert az életmentés a legelső. Az ő idejük most a legsűrűbb. Látszólag a legszabadabbak, valójában a legkiszolgáltatottabbak. Erről számol be az egyik barátom innen New York-ból.  Számunkra viszont ez az időszak és életszituáció éppen a gondolkodásról, az ösztöneink (fogyasztói szokásaink, stb) tudatosításáról, az énidő/teidő/miidő/őkidő viszonyaink igazságosabb zónába tereléséről szól. Legalábbis most megkaptuk a szabadságot, a szabadidőt hozzá. Most lehet több valódi énidőt eltölteni önmagunkkal, valódi teidőben létezni a szeretteinkkel, miidőben megérteni a társadalmi közöset, a szolidaritás (környezetvédelem, stb.) lényegét, őkidőben pedig a legkritikusabban és legigazságosabban véleményt mondani a számunkra nem tetszőről, arról a világról, amiben nem szívesen éltünk eddig, csak nehezen vallottuk be magunknak is.

A legintenzívebb pszichológiai ellentmondás viszont talán még a fentieknél is súlyosabb, mélyebb, éppen ezért, ha jobban megértjük, talán minden veszteség ellenére képesek leszünk jól kijönni ebből a válságból. Bármennyire furcsának tűnik elsőre, ezen a ponton találjuk meg az anyanyelvmegőrzéssel kapcsolatos pszichológiai összefüggéseket is.

Az ember pszichológiai létezési formájának egzisztenciális értelemben a legautentikusabb (leghitelesebb) maximuma az önfeledt szabadságérzet. Hosszú évezredek dilemmái juttattak el minket a mai szabadságérzetünkhöz, hogy mit lehet és mit nem lehet gondolnunk, cselekednünk, felülírni korábbi szabadságjogokat vagy pszichológiai minőségeket. Ráadásul talán soha nem voltunk még társadalmi, gazdasági, jogi, vallási, politikai, filozófiai vagy akár szexuálpolitikai  értelemben sem ennyire színes és sokféleképp értékelt különbözőségben. A mai embert pontosan az zavarhatja a legkönnyebben össze, hogy rengeteg választása (szabadsága) van átgondolni és megérteni, hogy mit akar igazán. Az is hosszú évezredek filozófiai vitája és történelmi tapasztalata, hogy az ember vajon tényleg “karanténhelyzetben” képes a leginkább megfogalmazni a valódi szabadságvágyát, de a legdemokratikusabb politikai szituációban tudja csak megvalósítani. A pszichológiai szabadságelméletek közül a legismertebb talán Eric Berne pszichoanalitikus több évtizedes felfogása, amely a félelmekhez való viszonyban határozza meg a szabadságérzetet. A ‘szabadság valamire’ ugyanis nagyban különbözik a ‘szabadság valamitől’ érzésétől. Az utóbbit a félelmeink uralják, vagyis nem valódi szabadságról van szó, míg a ‘szabadság valamire’ az önazonosságunk leghitelesebb gyakorlata.

Legelőször akkor értettem meg az anyanyelvmegőrzés és a valódi szabadságról való gondolkodás szükségszerű összefüggéseit, amikor egy nagyon egyedi, lényegében az egyik legdemokratikusabb nyelvpolitikai helyzetbe tettem magam, sokkal inkább ösztönösen, mint tudatosan. A New York University spanyol és karibi nyelveket, köztük a haitit és a kreolt bemutató előadásán hangzott el egy karibi anyanyelvmegőrző egyetemi tanárnő szájából, hogy számára az anyanyelv használata hogyan váltott át a félelmekből a szabadságba azáltal, hogy elköltözött a Karibi-szigetekről New York-ba, ahol ma teljes mértékben a ‘valamire való szabadság’ tudatában adja tovább a kreol nyelvet. A korábbi izolált helyzete (a kolonizáló angollal vagy spanyollal szemben a kreol anyanyelv gyakorlása adta neki a legteljesebb szabadságérzetet) ma a legelhivatottabb New York-i kreol anyanyelvmegőrzővé tette. Az ő jóvoltából lehet ma kreol nyelvet tanulni a New York University-n. Azon gondolkodtam akkor is, ahogy ma is, hogy vajon mi magunk a magyar anyanyelvvel szabadon rendelkezők mennyire vagyunk képesek értékelni a ‘valamire való szabadság’-unkat, most amikor például egy jelenlegi karanténhelyzetben – legyen az otthon vagy itthon – a magyar nyelven (is) való létezés egyszerre lehet(ne) önfeledt  énidő/teidő/miidő/őkidő- élmény.

Az olvasásra és a magyar nyelv tanítására szánt idő lehet most a leghitelesebb ‘valamire való szabadság’-cselekedet, ha már egyszer a ‘maradj otthon hatékonyan’ tanácsát komolyan gondoljuk. A korábbiakban már hosszan végiggondoltuk, hogy miért lehet jó és milyen a jó könyv, ha magyar. 

Ezt talán most értjük meg a legjobban, pontosan az értékek hasznosíthatóságában.  Ma amikor egyre szaporodnak azok az online segédanyagok, amelyek karanténhelyzetben kéznél lehetnek bármikor, amikor tudatosítjuk, hogy mennyit ér az anyanyelvünk, ha szabad. Vagy ha mi a karanténban pont a szabadságot keressük, biztosan segíteni tudnak abban is, hogy a félelmeinket – legyenek azok bármilyen forrásból – ne csak ideiglenesen, de végleg elengedjük. Az ellentmondások ugyanis pontosan azért léteznek, hogy megértsük szükségességüket a valódi szabadsághoz.

Zsédely Tímea

2020-04-27T15:02:57+00:00