Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy mi lehet a valódi oka az amerikai magyar családok között létrejövő az anyanyelv használatát érintő óriási motivációbeli különbségeknek, amelyekbe folyton belebotlom, amikor egyik államból a másikba utazom. Korábban azt hittem, hogy aki jobban elszigetelt, annak földrajzi helyzetéből adódóan, ha volt is, szép lassan elfogy az ereje, a belső motivációja a küzdelemre, hogy gyermekének is átadja a magyar nyelvet. Sokszor látom, hogy már a hazájától távol élő ember önmaga is idegennek éli meg azt, amit egykor ismerősnek vélt. Ez aztán még abban is elbizonytalanítja, hogy ő maga igényesen használja-e a számára egyre távolodó nyelvet. Mert ahogy közeledünk az újhoz, egyre nyitottabbak leszünk megérteni annak másságát, egyre jobban élvezzük, hogy valami újat tanultunk, újat tapasztalunk és nem biztos, hogy eközben marad elég idő a régi ápolására is. Lényegében ezt az érvelést érzem a leggyakoribbnak és a leginkább közös nevezővé érett magyarázatnak arra, hogy miért és hogyan kopik el szép lassan a magyar nyelv az idegenben, töredeznek el a szavak – ahogy Márai Sándor megfogalmazta – és vele együtt a valódi motiváció az egészben tartásra.

A fragmentumokkal, a világ széttöredezettségével szemben pedig eleve úgy tűnik, hogy egyre nehezebb szembeszállni. A szociális információs hálózat részeként a rohanó életforma mellett lassan már annak is örülünk, ha egyáltalán mi is meghalljuk azt a leghangosabb és meglátjuk azt az amúgy legfeltűnőbb, a közös információs térbe behajított jelenést (legfrissebb hírek, stb)  – jobb esetben jelentést – amely nem csak az újdonság erejével hat ránk, de elhiteti velünk, hogy szükségessége megkérdőjelezhetetlen. Olyannyira, hogy lépésről lépésre már valóban azért válunk magabiztossá az új információk (például új nyelv) bűvkörében, mert a közös térben való kényelmes mozgás felszabadító ereje túlmutat minden szép régi, ma már szűkösnek vélt emléken. Ráadásul ha kicsit is konformisták vagyunk, a körülöttünk lévő számtalan “miért ne tanítsd meg a gyermeked magyarul” kijelentés megnyugtató módon lecsillapítja bennünk a néha-néha azért még felbukkanó szép és lassan borzongató nyelvi emlék általi bűntudatunkat. Miller-Ferjentsik Viola legutóbbi írásában alaposan megválaszolta a konformisták által felvetett kételyeket, miközben tudományosan is alátámasztotta, hogy miért visz sokszor tévutakra és a téveszmék világába a töredezettség hedonikus mítosza. Bővebben itt lehet olvasni az érvekről és ellenérvekről.

Mindazonáltal azt is belátjuk minél többféleképp motivált vagy éppen motiválatlan emberrel találkozunk, hogy bár a tudatos választás az egyik legszilárdabban megtartható keret, amelybe a a többnyelvűség iránti valódi motiváció befészkeli magát, mégis igazából a legegyszerűbb eszközök a legmeggyőzőbbek. Ezeket keressük mi is fáradhatatlanul. Az élmény és a játékosság szerepéről a nyelvtanulásban már korábban írtunk. Nemcsak azért foglalkozunk vele ennyit, mert valóban működik, ha működtetik, hanem azért is, mert az egyik legnagyobb kihívás megtalálni azt a mozgatóerőt, amely érvek nélkül is spontánul működtethető. Ez pedig talán éppen a vidámság nyelvi szeglete: az anyanyelv intimitásának derűje.

Évekkel ezelőtt, amikor egy Pilvax Productions (Pilvax Players) színházi turnén voltam, többek között éppen azért legyőzve rengeteg nehézséget, hogy a magyar anyanyelvi színház eljusson elszigetelt amerikai magyar közösségekbe is, mint Denver (CO), Salt Lake City (UT) vagy San Diego (CA), akkor az egyik előadásunk után az egyik portlandi (OR) néző ezt nyilatkozta:

A kacagtató nyelvi élmények intimitása ugyanolyan hatásos és motiváló lehet, mint az önmagunkba mélyedést elősegítő sirattató nyelvi tapasztalat intimitása. Tudjuk azonban mindannyian, hogy az utóbbit általában ritkábban választjuk, hiszen bár a fájdalom is nyelvbe kódolt, azért mi sokkal inkább hajlandóak vagyunk ezt a nevetéssel oldva újra megtalálni. Freudtól jól tudjuk, hogy a humor bizony ugyanúgy a tudattalan mélységeiből tör elő, mint például a sírás. Pontosan ezért képes ugyanúgy gyógyítani éppen a feldolgozandó emlékek felszínre hozásával, mint a sokkal súlyosabbnak érzékelt mély meghatottság. A nyelvi humorba zárt bölcsesség, mint a híres Karinthy-mondat: “Humorban nem ismerek tréfát!” – mindannyiunk számára lehet akár napi anyanyelvi jótanács. A nyelvi derűben egymásra ismernek a beszélők, az intimitás az a közös érzelmi jelrendszer lesz, amely a közös anyanyelvben az igazi, mély emberi összekapcsolódást képes létrehozni. Ez olyan pszichológiai és intellektuális nyereség, különösen, ha igényes tartalmi tényezőkkel bővül, amely lehet, hogy nem tűnik olyan látványosnak és hangosnak elsőre, mint a legfrissebb hírek a szociális médiában, de miután megtörténik a nyelvi és lelki találkozás az egyének között, azonnal belátható lesz, hogy szükségessége megkérdőjelezhetetlen.

Hétköznapi helyzetekre lefordítva azt látjuk, hogy egy családban ha a nyelvi intimitás összekapcsolódik az anyanyelvekkel (hiszen külföldön élők esetén igen gyakori a több(anya)nyelvűség), akkor az többszörösen is képes érzelmileg biztonságos szigeteket nyújtani a családtagoknak. Különösen hangsúlyoznám, hogy nem csak a gyerek számára, de a szülők számára is ugyanúgy. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az egynyelvű családokban ne lenne érzelmi biztonság, sokkal inkább azt, hogy ha több anyanyelv van jelen minél tökéletesebb formában, az az egyének számára többszörös védelmi zónát jelenthet. Ahhoz lehet hasonlítani, amikor egyik picike szigetről a másikra kalandozol és megdöbbenve fedezed fel azokat a szigetlakókat, akik ugyanazt a nyelvet beszélik és ráadásul még a finom nyelvi humorba zárt apró utalásokat is érted és érzed. Mert a szívnek ugyanúgy van saját anyanyelve, mint a rációban csiszolt tudatos agykéregnek. Amit pedig a szívével lát az ember – ahogy a Kis hercegből tudjuk – az sokkal inkább megszelidíthető. Sokszor nem könnyű bevallani magunknak sem, de egy idegenben megszelidített anyanyelvvel azért sokkal boldogabbak vagyunk.

Mindezt a hosszas töprengést természetesen konkrét anyanyelvmegőrző személyes élmények indították el bennem is. Egész pontosan egy kis sziget Floridában, egy vidám nyelvi sziget emléke pár hét távlatából.

Key West (FL) városában körülbelül huszonhétezer ember él. Mivel a floridai amerikai magyar lakosság szinte teljes része földrajzilag fentebb lakik, Miami, Daytona Beach vagy a másik oldalon Sarasota és Tampa környékén, ezért valódi anyanyelvi kihívásként jött az ötlet, hogy éppen Key West-en szervezek egy zenés költői találkozót a helyiekkel való együttműködéssel, de a magyar nyelvet is hozzáigazítva. Szeptember 30-án így jött létre első alkalommal a 100 Thousand Poets For Change globális művészeti mozgalom kétnyelvű (magyar-angol) eseménye a Key West Public Library-ben.

Nagy örömömre a helyi költők és képzőművészek is bekapcsolódtak az eseménybe, amely egyébként kilencedik éve zajlik ugyanabban az időben a világ több, mint hatszáz helyszínén. A cél a nyelvi szigetek üzeneteinek tudatosítása és a költészet, művészet erejének reprezentációja. Az eredetileg csak költők által képviselt globális eseményhez mára már számtalan zenész és képzőművész is csatlakozott. Idén Key West-en Magyarországról az Aranyakkord zenekar.

2011-ben, amikor elindult ez a kezdeményezés Michael Rothenberg amerikai költőtől, New York-ban a magyar könyvesboltunk (10 Thousand Steps Hungarian Bookstore) egyedülállóan Magyarország határain túl az angol mellett magyarul is reprezentált verseket. A következő évben pedig már több mint húsz nyelven olvastunk fel verseket, mindenki a saját anyanyelvén. Már akkor éreztem, de csak később tudatosítottam, hogy ezek az események azért apró nyelvi csodaesemények, mert a vidám nyelvi szigetek biztonságos légköre hirtelen minden résztvevőnek elérhetővé válik, kinek melyik nyelven. A nyelvi szükségesség szigeteinek intim vidámsága utat tör magának a zsúfolt nagyvárosok közepette is. Ez akkor nekem egy nagyon emlékezetes anyanyelvi csodaesemény volt, de egy világváros közepén. Idén egy még meglepőbb dolog történt. Egymásratalált egy helyi erdélyi magyar közösség, akik számára a magyar nyelv nem csak anyanyelv, de az érzelmi és szellemi identitásuk alapja Key West-en is, és a Magyarországról érkező művészek, valamint én magam New York-ból. Azzal, hogy magyar nyelven is felolvastunk a helyi amerikai közönségnek és egymásnak is, illetve magyarul szintén elhangoztak dalok, ők pedig nyitottak voltak egy számukra új és egzotikus nyelv befogadására, az anyanyelv önmagában, a legegyszerűbb és legpraktikusabb módon elvégezte feladatát. Egy kis szigeten egy kicsi nyelv anyanyelvi szinten való puszta létezésével az elfogadást, az emberiességet, az egészlegesség érzelmi biztonságának jelenlétét bizonyította nem csak a helyiek között, de a helyiek és az “idegenek” között is.

Ezek az anyanyelvi vidám találkozások igazából nagyon hasonlóak egymáshoz – akár Honoluluban, akár Key West-en történnek. Nem lehet a szociális médiafelületeken hitelesen megosztani. Nem is kell. Nem szükséges. Egyszerűen csak jelen kell lenni. Ott kell lenni és belélegezni. Ahogy az anyanyelvet is. Majd hosszan benntartani és óvatosan kiengedni valami különösen ismerős bizonyosságot. Lassan, azzal a biztos érzéssel, hogy ilyenkor egy közös szegletbe kerülünk, ahova bármikor visszatérhetünk.

Zsedely-Szabó Tímea

 

 

 

2019-10-31T17:50:10+00:00