“Magyarul beszélni olyan, mintha sakkoznánk!”- egyre több magyarul tanuló diák szájából hallom ezt a mondatot. “Ide-oda rakosgatom a szavakat és megtanulom, melyik ragot vagy toldalékot tegyem rá, hogy pontosan azt jelentse, amit mondani szeretnék. Stratégiai fogásokat tanulok közben arról, mennyiféleképpen tudom elmondani azt, ami folyamatosan formálódik a fejemben.”

Több, mint tizenhét éve tanítok magyar nyelvet New York-ban. Egyéves kortól nyolcvanötig voltak eddig tanítványaim. Sokféle háttérből jönnek, sokféle motivációval. Van, aki kitartóbb, van, aki többször nekifut, vannak többnyelvű háttérrel rendelkezők és akad sok egynyelvű környezetből érkező. A legkomolyabb lendülettel mindig azok jönnek, akiknek személyes kötődésük van a magyar nyelvhez vagy Magyarországhoz, magyar házastárs, nagyszülő vagy barát van a háttérben, aki felkeltette érdeklődésüket az ország, a nyelv vagy a kultúra iránt. De az sem kizárt, hogy semmilyen családi kötődésük nincs, a magyar nyelv hangzása tetszett meg nekik,  mert szeretik a világzenéket, vagy éppen Krasznahorkai László regényét olvassák angolul és olyannyira csodálják az írót, hogy kiváncsiak az író gondolatainak nyelvi gyökereire: magára a magyar nyelvre. Bizony ilyen tanítványom is volt!

Meg olyan is, aki nyugdíjas korára jutott el odáig, hogy miután hosszú ideje érdekelte a magyar történelem, végre rászánta magát, hogy kezébe vegye Széchenyi István Hitelét eredeti nyelven. Ezek az intellektuálisabb tanítványaim semmiben sem különböznek azoktól, akik azért érkeznek a magyarórára, hogy Budapesten helyesen kérjenek egy korsó sört vagy karácsonyra hibátlan magyarsággal írjanak képeslapot a nagymamának vagy nagypapának. Abban nagyonis egyformák, hogy szeretnék nemcsak megtanulni a nyelvet, de jobban megérteni a nyelvhez tartozó kultúrát, társadalmi logikát vagy a magyar emberi szokásokat. 

Pontosan ezért a leghatékonyabb módja a magyar nyelvhez mint idegenhez való  közeledésnek, ha először tisztázzuk, hogy miért izgalmas a  magyar nyelvi világba belépni, ott időzni hosszan és ezt az élményt másokkal is megosztani. A magyar nyelv szórendje rendkívül szabad az angolhoz képest, amellyel az jár, hogy a szavakat kedvünk és a szabályok szerint ide-oda rakosgathatjuk, ezzel színesítve saját gondolatainkat is. Annyit kell csupán megjegyezni, hogy hányféle rag, toldalék és képző van, illetve azokat milyen sorrendben és milyen módon ragasztjuk a szótőre.  Mintha legóznánk. Vannak a nagyobb darabok és vannak a kisebbek. Ezeket egyberakjuk vagy szétszedjük, ahogy tetszik vagy ahogy le nem borul a nyelvvár. De azt is képzelhetjük, hogy sakkozunk, ahol ide-oda lépegetünk, tologatjuk a figurákat (szavakat), mindig új és újabb viszonyba helyezzük az üzenetet (szöveg) a játszótárs számára. A magyar nyelvet beszélők nem véletlenül erősebbek a matematikában, a sakkban, de a zeneértésben (klasszikus zene) is, hiszen egy olyan logikai rendszert tanít a nyelvünk, ahol “a líra logika” (József Attila). Pontosabban fogalmazva, még a líra is logika, ráadásul az előnyére, nem a hátrányára. 

Ha játszhatunk, komolyabban vesszük a munkát is. Ezt az elsőre ellentmondásosnak tűnő üzenetet éppen a magyar nyelvtanulás bizonyítja a legjobban. A nyelvünk (és ezért mi magyarok is) különösen szeretjük a verseket, a mondókákat, a ritmusos megnyilvánulásokat, a zenei megoldásokat. Ez ugyanis természetesen benne van a nyelvtani szerkezeteinkben, az ismétlések, a hangsúlyok, a hosszú-rövid magánhangzók, a kettős mássalhangzók, mind-mind nagyon dallamossá, ezért megjegyezhetővé teszik a nyelvünket – ha játékosan közelítünk hozzá. 

Nézzünk egy gyors példát! “Ebben a könyvben, itt most ebben, de abban az ötben, ott azokban, találsz majd itt-ott sok-sok “ban”-t bent.”(Most találtam ki ezt a mondatot. Könnyen és gyorsan jött, mert a ban-ben ragunkra bíztam, hogy játékosan vezessen!) A páros ragjaink (ban/ben, ról/ről, stb) és azoknak ismétlődő dupla használata (ebben a könyvben) az egyik legalapvetőbb szabálya nyelvünknek. Nem mindegy, hogyan tanítjuk ezt azoknak, akik ilyennel még sohasem találkoztak. Játékosság nélkül a nyelvtani szabályok üres logikai rendszerek maradnak, nehezebben megemészthetőek és a kulturális értékeink gazdagságát sem mutatják. Játékos példák segítségül hívásával viszont kedvet adnak az olyan élvezetes társasjátékokhoz, mint a beszéd. Ha megértjük a játékos ismétlődéseink logikáját a nyelvtanulás kezdetén, a munka keményebb részéhez is kapunk egy plusz motivációt. Ráadásul folyton kedvünk lesz vissza-visszatérni a nyelvi játszótérre, ahol ritmusos körjátékokkal pörgünk-forgunk és táncoljuk bele magunkat egy látszólag idegen nyelvbe és kultúrába.

 Rengeteg eset bizonyítja ma már számomra, hogy a bonyolultnak tűnő (valójában nem könnyű, de nem is félelmetesen nehéz) magyar nyelv éppen úgy tehető könnyebben megtanulhatóvá és vonzóbbá, ahogy a magyar kultúra is könnyebben, de igényesen fogyaszthatóvá, ha a nyelvi logikai rendszerét játékos szerkezetekkel illusztráljuk és tanítjuk. Sokkal jobban járunk így, hiszen se a logikai (racionális, szerkezeti), se az esztétikai (hangzásbeli, jelentésbeli, érzelmi) nyereségről nem kell lemondanunk. Lehetünk világhírű sakkozók, programozók, zeneszerzők, agykutatók, de egyszerűen csak helyes magyarsággal beszélő világpolgárok is úgy, hogy magyar nyelvi dallamokat őrizünk a memóriánkban. Vagy ritmusos magyar szerkezeteket tárolunk a lelkünkben, amelyekhez élmények kötődnek. Lehetünk első-, másod-, harmad- vagy többedgenerációs magyarok, de akár vegyesházasságban vagy csupán vegyes közösségben élő nem-magyar anyanyelvűek is úgy, hogy duruzsol a fülünkben egy gyerekkori magyar mondóka vagy egy véletlenül elkapott, aztán berögzült magyar nyelvi szójáték vagy szószerkezet. 

Vegyük komolyan a magyar nyelvet, mert izgalmas játék, amely tartós figyelemre és fegyelemre tanít! Keressük a lehetőséget a közös magyar éneklésre, hogy felismerjük a bennünk bóklászó közös dallamokat! Emlékeztessük egymást arra, hogy “Minden ember lelkében egy dal van.”(Babits Mihály)

Zsédely Tímea                  

 

2018-08-05T07:37:23+00:00