Talán már ismered Máté Zitát, akinek korábbi írását az anyanyelvmegőrzes.hu blogjában itt olvashatod. Honlapján, https://tobbnyelvuseg.hu/ és a Facebook oldalán teszi közzé két- és többnyelvű gyermekneveléssel kapcsolatos írásait, tapasztalatait. Ezúttal nem a kutatói, illetve tanári tapasztalat, hanem a szülőként megélt szubjektív élményei ihlették ezt a cikket:

A gyerekek szempontját vesszük elsősorban figyelembe, amikor a többnyelvűségről beszélünk. Mi, szülők, jobbára azon aggódunk, hogy gyerekünk meg tud-e birkózni az összes nyelvével, hiszen ez egy hosszú folyamat és sokáig nem lehet látni világosan az eredményt. Szeretnénk, ha jól beilleszkedne az új országba és persze azt is, hogy megtartsa a mi nyelvünket is. Aztán ha ez a második egy kicsit elhalványul, akkor rezignáltan elfogadjuk, mondván, hogy tulajdonképpen annak túl sok hasznát úgysem vette volna. És ez az a pont, amikor a saját érdekeinket is semmibe vesszük.

Egy francia tánccsoport előadását láttam évekkel ezelőtt, amelyben a darab közepén, az Ecce Homo részben, a táncosok rövid személyes történeteket meséltek magukról. Az egyik, röviden összefoglalva, arról számolt be, hogy az édesanyjával kicsi korában még arabul beszélt, de aztán az iskola és a környezet nyelve egyre erősebb lett, és szépen lassan elfelejtette a származási nyelvét. Az édesanyja pedig soha nem tanult meg jól franciául.  Így aztán már nem tudnak beszélgetni egymással. Azóta is elszorul egy pillanatra a gyomrom, ha erre a jelenetre gondolok.

Magadra vajon gondolsz-e?

Ez a történet a valóságban valószínűleg ennél árnyaltabb, és a külföldön élő szülők többsége előbb vagy utóbb jól megtanulja az illető ország nyelvét. De még így is, ha felnőtt korunkban tanultunk meg egy második nyelvet, akkor, tisztelet a kivételnek, valószínűleg marad akcentusunk és esetleg időnként nyelvtanilag is be-becsúsznak hibák. A második nyelv ráadásul az anyanyelvnél érzékenyebb arra, hogy mennyire vagyunk fáradtak vagy idegesek. Olyankor nehezebben jönnek elő a szavak és a kifejezések. Maszkkal az arcon pedig az anyanyelv és a második nyelv megértése közötti különbség tovább nő és még gyakrabban fordulhat elő, hogy nem pont arra válaszolunk, amit kérdeztek, amiből aztán furcsa helyzetek keletkezhetnek.

Belegondoltatok abba, hogy a gyerek, mint anyanyelvi beszélő, ezt hogyan érzékeli? Hogyan lát minket ő, anyanyelvűként. Hiszen pontosan hallja az összes botlásunkat, és a kiejtésbeli másságunkat. Senki nem lát át rajtunk olyan tisztán, mint a saját gyerekünk, ha azt próbáljuk leplezni, ha valamit nem egészen értettünk. Egyébként is valószínűleg többször kell segítséget kérnünk a párunktól, vagy akár a gyerekektől is, mintha mindannyian egyetlen nyelven, otthon élnénk. Milyen képe van így a gyerekünknek rólunk, ha csak a második nyelvünkön ismer minket?

Ezzel szemben, ha megtanul jól magyarul és a nyelvben rejtőző apró érzelmi rezdüléseket is érti, illetve a sorok között is tud olvasni, az nagy megnyugvást okoz és nem csak miattuk. Hanem magunk miatt is.

Az út elején bennem is sok kétség volt, de most már elmondhatom, hogy a felnőtt lányaimmal meg tudtuk tartani a szokásunkat, hogy magyarul beszéljünk egymással. A beszélgetés erősíti a kapcsolatot és felszabadító érzés, hogy ezt velük magyarul tehetem. Gyakran elolvassák azt is, amit magyarul írok, így nem csak a második nyelveim alapján ismernek és ez megnyugtató.

Örülök annak is, hogy a serdülőkoron már túlvagyunk, mert az egy nagyon érzékeny időszak a kommunikáció szempontjából is. Nem tudom, hogy ugyanúgy meg tudtam volna őket győzni a saját álláspontomról a hétköznapi vitákban, ha ehhez nem hívhattam volna segítségül az anyanyelvemet. Erre vonatkozóan azonban azt hiszem, mindannyian jobban jártunk.

Máté Zita