A mese azért az egyik legjobb dolog a világon, mert a benne rejlő örömforrás végtelen. Mesélőnek, mesehallgatónak, meseírónak, mesekönyvszerkesztőnek, meseszínházat alkotónak, mesezenét komponálónak mind-mind mélyről jövő és mélyre hatoló élményt nyújt. Arról nem is beszélve, hogy szinte bármilyen korosztályt és bármilyen iskolázottságú embert képes megszólítani. Bár a világirodalmi listán még mindig hátul vannak az úgynevezett klasszikus mesék a felnőtteknek szóló szépirodalmi alkotásokhoz képest, mégis szerencsére ezzel mit sem törődve kicsi és nagy töretlenül olvas meséket gyermekeinek vagy akár önmagának.

Jómagam is több, mint három éve tartok kreatív írás foglalkozást magyarul New York-ban (az elmúlt félévben már a nyugati parton is) gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Nem csak kizárólag a magyar nyelv megtanítása és gyakorlása miatt, de egyfajta önfejlesztő tevékenységként is. Ha nem Magyarországon élünk már, mégis az anyanyelvünkön szeretnénk kreatívan alkotni – vagyis a gyakorláson túl valami egyénit és eredetit létrehozni – , akkor önmagunkhoz is közelebb kell újra engedni az otthonról hozott szavakat, hangokat, újra meghallani az időközben létrejött változásokat bennünk és a nyelvben, aztán elmesélni azokkal a szavakkal, amelyek éppen a legaktuálisabbak. A kreatív írásban az a legizgalmasab, hogy bárki számára gyakorolható és minden egyes esetben meglepően egyéni lesz a végeredmény. Igazából gyermekként vagy felnőttként, teljesen mindegy, hiszen a ráfordított idő és a benne feltáruló világ a legkifizetődőbb jutalom. Így írunk vagy írhatunk tehát mindannyian meséket, de ugyanígy dőlhetünk hátra a székünkben vagy nyújtózhatunk ki az egyik amerikai nagyváros hídjának füves parkja alatti részen és adhatjuk át magunkat az örökké bennünk nevelkedő és formálódó gyermeknek, hogy hadd tanuljon megint valami újat egy akár hátborzongatóan szép történeten keresztül.  Az anyanyelvünk velünk utazik bármerre megyünk és történeteket cipelnek a szavaink. A legcsodálatosabb meséket a legszebb vagy a legizgalmasabb hangok sokasága adja majd. Mindannyian jól emlékszünk azokra a kispárnába süllyesztett kapaszkodó ujjacskákra, amelyekkel gyermekként próbáltuk követni a meseszereplő kalandjait, majd utólag megrajzolni vele ugyanarra a párnára az arcát vagy éppen az egyik szerszámát a meséből. A kreativitás mindannyiunké, mert velünkszületett csoda, szépség és ugyanakkor a fájdalmaink kifejező eszköze is lehet. Kreativitásunk nélkül sem meséink, sem közönség nem lenne, aki hallgatja. A kreativitás és a mese szerepe nélkülözhetetlen akkor is, ha már nem anyanyelvi környezetben élünk. Korábbi írásunkat ebben a témában itt olvashatjátok.

A legkedvesebb meséink általában kétfélék: vagy az egyik szeretett rokonunk, barátunk site-suta kis története, amely bár korántsem tökéletes, mégis felejthetetlen marad a számunkra; vagy egy jólismert, sokszor hallott és megszeretett, mert mások által is sokat mesélt, fontos és közös történet. Vackor egy ilyen történet. Mert Vackor egy ilyen kedves, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze mackóvá vált több generáció számára is.

Idén május 25-26-án New York-ban és New Brunswick-on, június 1-én Seattle-ben, 2-án Portlandban (OR), június 8-án pedig San Francisco mellett Walnut Creek-en járt a Vackor című bábelőadás Fritz Attila színész előadásában és Kovács Petra Eszter rendezésében. Jómagam, aki ezeket az előadásokat sokszor hosszú hónapokon keresztül szervezi, amikor éppen nem saját színházi darabokat készítek elő vagy utaztatunk közösen, akkor mindig elsődleges szempont az értékes előadáson túl az anyanyelvmegőrzés minél hatékonyabb módon való segítése is.  Bár Vackor történetét sokan ismerjük, mégsem egyértelmű, hogy vajon a legkisebbek, pláne azok, akik már nem Magyarországon születtek, hogyan fogadják. Mindannyian, akik szervezünk vagy alkotunk magyar nyelvű színházi produkciókat Magyarországon kívül, tisztában vagyunk vele, mennyire izgalmas, de ugyanakkor kockázatos is olyan újszerű produkciókat a nagyon különböző nyelvismerettel rendelkező közönség elé vinni, amely magára a magyar nyelv szépségeire és játékosságára is felhívja a figyelmet.

A Pilvax Players amerikai-magyar színtársulatunk a Pilvax Productions szervezésében az elmúlt hat évben több, mint harminc előadással körülbelül tizennyolc amerikai magyar nagyvárosban Seattle-től Miamin keresztül Chicagóig mutatta be Lázár Ervin: A négyszögletűkerek erdő meséit – mondhatni – az anyanyelvmegőrzés szempontjából is sikeresen. Annak ellenére, hogy kaptunk pár aggodalommal teli kérdést az előadások előtt, hogy vajon ezeket a szófordulatokat érteni fogják-e a kicsik, végül mindenhol nem csak sikere volt (a gyerekek valódi figyelemmel nézték végig az ötven perces előadásokat), de még a szülők is örömmel és szellemi élménnyel feltöltődve távoztak.

Az évek során ugyanis egyre inkább arra jöttem rá, hogy az igényesen, játékosan, többrétegű jelentéssel, generációkon átívelő üzenetekkel megírt, majd a nem-anyaföldre áthelyezett – ezt egyfajta másodlagos, emigrációs színpadnak hívom magamban – történetek egy különleges funkcióval gazdagodnak. Sokkal hallhatóbb a nyelvi üzenet, mint elsőre gondolnánk. Sokkal könnyebben értelmezhető a társadalomkritikai nézőpont, még akkor is, ha ez első ránézésre “csak” gyerekeknek szól. Ugye senkinek sem kell magyarázni, hogy Doktor Bubó alakja milyen kitűnő példája volt a hetvenes és nyolcvanas évek magyar politikai és társadalmi rendszer problémáinak, illetve azok elbagatelizálhatatlanságának. Az öngyilkos madaraktól a korrupt és lusta csúszómászókig, mindegyik számára a leglehetetlenebb megoldás egy pszichológus doktor (egy bagoly!) lassú, de biztos töprengése volt. Ezek a tanmesék ma is aktuálisak, az anyanyelvmegőrzés számára pedig kincsek. Történelmet és egyéb nyalánkságokat tudunk szórakoztatva és szórakozva tanítani velük ma is gyermekeinknek. Így történt ez Lázár Ervin csodálatosan szeretetteljes alakjaival is, nem csupán Dömdödömmel, de például Zordonbordonnal is, aki bár igyekezett elrontani a csapatjáték örömét azzal, hogy megtiltotta a bukfencezést, végül mégis összefogott az elsőre megfélemlített csapat. Így éppen a bukfenccel, a játék örömével és valóságával sikerült győzedelmeskedni a gonosz felett. A mesékből többek között azt tanuljuk, hogy a mesék valójában a hétköznapjaink komoly résztvevői, alakítják és formálják a valóságot, ahogy minket is.

A Vackor óvodába megy történet pontosan úgy volt emberi és igazodott a nyelvi tényezőkhöz, ahogy sejtettük. A közönségben a gyerekek mindenhol kuncogva vagy éppen kacagva követték a kis plüssmedve sorsát, hol azért, mert már azt hiszi, ha nagy a karma, elég nagyra nőtt, hol azért, mert makacsul fára mászik, aztán meg lepottyan onnan.

Kormos István mai napig fülbemászó rímei és a verses mese könnyed ritmusa egyedi és pótolhatatlan élmény volt ismét a kétéves gyerekektől a tizenkettőig,  a Manhattanben élő kisgyerektől kezdve Seattle-ig mindenkinek. Öt különböző helyszínen, Manhattanben egy Offoff Broadway színházteremben a Central Park mellett, New Brunswick-on (NJ) a helyi magyar református közösség dísztermében, Seattle-ben egy helyi közösségi ház nagyon mutatós kis színpadán, Portland (OR) mellett egy csodás kertben, a Bóbita Magyar Óvoda és Iskola helyszínén és San Francisco mellett a Walnut Creek-en működő East Bay Hungarian School szervezésében egy lakóépület kényelmesen tágas nappalijában kelt életre Vackor Fritz Attila színészi és bábszínészi játékának izgalmas összjátékában.

Nagyon jó érzés volt mindenhol látni a tátott szájjal figyelő magyar amerikai gyerekeket, akik bármennyire is kényelmesen (vagy nem) mozognak a magyar nyelv zegzugos szegleteiben, ott és akkor láthatóan minden erejükkel követték az ide-odaugráló pimasz kis Vackort és jól szórakoztak közben. Utólagos véleményeket is összegyűjtve azt kaptuk, hogy sokkal több ilyen mai nyelvezetű, szórakoztató, izgalmasan színpadra állított produkcióra lenne szükség. Többször írtunk már a magyar kulturális események szerepéről, de újra és újra beigazolódik, hogy valóban ez az egyik leghatékonyabb eszköze az anyanyelvmegőrzésnek. Hosszú rákészülést, rengeteg szervezőmunkát, sok bizalmat és szellemi-lelki együttműködést igényel, de többszörösen megtérül a magyar nyelv és kultúra hiteles, örömteli és igényes fenntartásában. Mindannyian ezt látjuk, akár szülőként, akár pedagógusként, akár egyszerű közönségként. A Vackor egy nyáreleji hasznos kulturális és közösségi esemény lett azok számára, akik részt vettek rajta. Nagy köszönet mindenkinek a szervezésben nyújtott segítségéért.

Végül még egy dologról szeretnék beszámolni, legfőképp azért, mert a következő időszakban a legfontosabb dologgá vált számunkra: ez pedig a környezetvédelem és az anyanyelvmegőrzés együttes szerepe a tudatos értékmegőrzés tekintetében. A Vackor előadásokat mindenhol kiegészítettük olyan környezettudatos kreatív foglalkozásokkal, amelyek a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt helyes irányt mutathat. Mindezt természetesen magyar nyelven. A Tedd boldoggá a Földet pályázatunk nyertes társasjátékával a győztes csapatot irányító Csizmadia Bernadett ismertette meg a Vackor előadás után a közönséget New York-ban és New Brunswick-on. A nyugati partra szintén szeretnénk eljuttatni a társasjátékot a következő hónapokban.

Minden egyes helyszínen a színházi előadások után kreatív írás-rajzolás-együttmozgás formájában szókincsfejlesztő és drámapedagógiai foglalkozásokat is tartottam, ahol a gyerekekkel együtt dolgoztuk fel, játszottuk el Vackor-világukat, ahogy ők látják és élik meg a hétköznapokban. Közösen mesét írni, rajzolni, kitalálni vagy eljátszani mindenképpen nagy élmény. Ez az alapja annak, hogy a mese az anyanyelvvel együtt életben marad. Ahogy Vackor a vadkörtét, mi legalább ugyanannyira szeretjük a közösen elmesélt és megértett meséket, mégha néha kicsit nehezebben is valljuk be magunknak.

Zsédely-Szabó Tímea