Hungarológia – az egyetemen hallottam először ezt a szót. Nem igazán tudtam, mit jelent, de választani kellett valami specializációt, és mivel az itt felsorolt kurzusok tűntek a legérdekesebbnek, elindultam a hungarológussá válás útján…

Hungarológus nem lettem, „csak” középiskolai magyartanár, aki mellékesen magyar mint idegen nyelv oktatásával is foglalkozik. Az egyetemen a hungarológia specializációhoz sorolt órák különlegesek voltak, egyedi módon egészítették ki a hagyományos nyelvészeti tanulmányokat (a mai napig örülök annak, hogy így alakult a tanári képzésem). Abban is szerencsés voltam, hogy a végzésem évében, 2000-ben indult Pécsen a Magyar Nyelv és Kultúra Nyári Egyetem programja, ahol a kezdő tanári csapat tagja lehettem. A program azóta kinőtte magát, az első év 11 hallgatójához képest már rendszeresen 100 fő körüli létszámmal dolgozik, és 2020-ban (az ismert pandémiás helyzet miatt) az első magyarországi digitális nyári egyetemi programmá alakult át.

forrás: https://isc.pte.hu/hu/summer_university

Ebben a nyári egyetemi közegben gyűjthettem össze rengeteg élményt az elmúlt 20 éveben, és ismerhettem meg különböző embereket a világ szinte minden pontjáról – s az egyes embereken keresztül kultúrákat, világlátásokat… Talán ez a legtanulságosabb ajándéka ennek a munkának: más szemüvegen át nézni és látni az anyanyelvemet, a szülőhazám kultúráját. Minden évben gazdagodtam olyan élményekkel (hallottam olyan mondatokat), amelyek egy kicsit más megvilágításba helyezték magyarságképemet, formálták magyarságtudatomat. Persze a sztereotípiákra is megerősítést kaptam, de például azzal is szembesülhettem, hogy rajtunk kívül szinte mindenkinek furcsa a melegen tálalt gyümölcsleves, vagy az, hogy egy tanulmányi ösztöndíj megírásakor a szerződő fél édesanyjának leánykori nevét is meg kell adni. Az egyik országból érkező fiatal boldogítóan szabadnak és lazának látja hazánkat, a másik elveszik ebben a káoszban; egy harmadik diákot elbűvöl a magyar nyelv lágy zeneisége, a negyediknek beletörik a nyelve. Egy amerikait megőrjítünk a sok szabállyal, egy németnek ezekből soha nem elég; egy rokon nyelvből érkező (pl. finn) pillanatok alatt megérti az új nyelvtant, gyakorolnia sem kell, egy japán ezzel szemben több oldalnyi feladatot kér a gyakorláshoz. Nincs két egyforma nyelv, két egyforma diák, két egyforma motiváció…

De vannak felejthetetlen, történetek, sorsok. Miért is tanul valaki magyarul? Megpróbálok felidézni néhány emléket. A legtöbb diák nyilván ösztöndíjas, ebben az országban fog tanulni valamit (többnyire angolul), és a képzés része az is, hogy a fogadó ország nyelvével megismerkedjen – nem ők a leglelkesebb tagjai a csoportoknak. Viszonylag sokan, és elég lelkesen érkeznek hozzánk olyanok, akik felmenői közt vannak magyarok – őket a családi tradíció hajtja. Ausztráliától Kanadáig jöttek már így hozzánk, kiskamasztól a nyugdíjasig terjedő korban. A legfiatalabb diákunk 14 éves volt, apukája hozta magával Dél-Amerikából mind a három gyerekét azon a nyáron, hogy vele együtt tanulhassák/gyakorolhassák apa őseinek a nyelvét; a legidősebbek egyike pedig az a belga hölgy, aki nyugdíjas éveiben kezdett el magyarul tanulni és rendszeresen Magyarországra látogatni, hogy megismerje édesanyja nyelvét és országát, aki az első világháború utáni gyermekvonatok egyikén utazott nyugatra (és maradt is ott). Két középkorú német hölgy több éven keresztül nálunk tanulta a nyelvet, amíg magyar származású férjeik a rokonságot látogatták; egy hasonló korú férfi Svájcból az éves nyári szabadságát töltötte nálunk, tanulta a nyelvet, és közben látogatta a távolabbi családtagokat.

Sokan vannak olyanok is, akik Magyarországon kezdenek új életet (itt nyitnak éttermet, ide helyezte őket a cégük, itt bővítik a vállalkozásukat), velük azért könnyű dolgozni, mert ők a hétköznapokban, az „utcán” is sok tudást, nyelvi elemet szívnak magukba. Közülük talán a nagykövetek a legérdekesebb diákok… Két éve volt szerencsém egy olyan foglalkozást tartani, ahol az akkor regnáló brit nagykövet, az ő helyettese, és egy korábbi finn nagykövet egyszerre volt jelen, továbbá a csoport tagja volt még egy egyiptomi egyetemi hallgató is. Érdekes volt figyelni, hogy néhány ilyen pozíciójú ember, akik más nyelvből és kultúrából jönnek, hogyan beszélgetnek a magyarokról, a magyar nyelvről… Kollégáim közül többen is dolgoznak rendszeresen nagykövetekkel, tőlük tudom, hogy ők egy elég speciális, de mindenképpen nagyon érdeklődő és nyitott csoportját képviselik a magyarul tanulóknak. És különleges felkérésekre is hajlandóak igent mondani.

Egy újabb nagy csoportot képviselnek azok, akik magyar nyelv szakos hallgatók a világ bármely egyetemén. Ők összetett kulturális háttértudással is rendelkeznek, és a magyar nyelvvel szakszövegekben is találkoznak, továbbá rendszeres olvasói magyar internetes oldalaknak (ami az élő nyelvhasználat elsajátításának egy újabb kimeríthetetlen forrása). Egykori diákjaim közt volt olyan, aki azért ment magyar szakra, mert fordításban olvasta Madách drámáját, Az ember tragédiáját, és azt mindenképpen el szerette volna olvasni eredetiben is (amikor vele dolgoztam, már elég közel járt a célhoz). Ez az eset volt az egyik, amikor jól jött a középiskolai tanítás során szerzett gyakorlatom, hisz rutinosan tudtam őt segíteni a művel való ismerkedésben is. Egy katalán leányzót Sebestyén Márta éneklése bűvöl el annyira, hogy miatta kezdett el magyarul tanulni; egy német fiú doktori értekezéséhez szeretett volna magyar levéltári kutatásokat végezni (neki például archaikus nyelvi formákat is mutattunk, régebbi szövegeket is vittünk). Akadt olyan is, aki puszta személyes érdeklődésből tanulta a magyart (mert az annyira más, mint bármelyik másik nyelv a közelben); és volt több olyan diákom is, akinek mondhatni a nyelvtanulás volt a hobbija, sokadik nyelvként tanulta a magyart – nekik persze olyan eszközkészletük és rutinjuk volt, hogy bármit azonnal elsajátítottak. Nem hobbiként, hanem szakmai okokból tanulták a magyart a tolmácsok, fordítók, akik nálunk jártak – tőlük szintén sok érdekes kérdést kaptunk, amelyek segítségével tovább mélyíthettük tudásunkat az anyanyelvünkről (velük a szinonimákban rejlő különbségekről beszélgettünk nagyon jókat). Persze voltak hétköznapibb kihívások is: egy magyar férjet választó lengyel hölggyel a szakácskönyvek szakszókincsében kellett elmerülni, néhány horvát egyetemistával pedig Brad Pittről szóló cikket kellett lefordítani egy épp megjelent bulvárlapból. Mindegyiket örömmel megtettem, mert témától függetlenül mindig nagyon lelkesítő az ilyen érdeklődés, és ahogy korábban említettem, ahány nyelvtanuló, annyi motiváció.

És persze nem csak ők tanulnak tőlünk, hanem mi is tőlük. Az új szavak jelentéskörének tárgyalása általában egy nemzetközi összehasonlításba torkollik, a magasabb szintű csoportokban megtárgyalt szólásokat/közmondásokat pedig szinte az összes jelen levő diák anyanyelvén megismerhetjük. Az órai beszélgetések során rengeteg érdekes sztori is előjön, legtöbbjükből apró morzsányi információkat kapunk az adott ország kultúrájáról vagy jelenlegi helyzetéről (például hogy a skandináv országokban Luca napjának megünneplésében milyen fontos szerepe van az óvodás kislányoknak, vagy hogy Szentpéterváron a reggeli csúcsforgalomban minimum 20 perc a Nyevszkij Proszpekten átjutni); egy holland lelkésszel pedig azon tanakodtunk, hogy az evangéliumokban József foglalkozását magyarul miért „ács”-nak fordították, miért nem „asztalos”-nak. Az kifejezetten megható, hogy sokan eleve úgy érkeznek hozzánk, hogy valami ajándékot hoznak magukkal, hogy azt majd nekünk adhassák – legyen az valami az országra jellemző édesség, ital vagy egyéb (például a nagymama által festett tradicionális köszönőkártya). A legkedvesebb ajándékok közé tartoznak azok a néhány soros magyar nyelvű üzenetek, amelyeket a pár hétre nyúló nyelvtanulás után kapunk diákjainktól. Nyilván vannak kulturális különbségekből adódó félreértések vagy furcsaságok is – életem egyik legbizarrabb élménye volt, mikor még 30 sem voltam, de a vizsgára érkező huszonéves japán diákok hajlongva közeledtek felém. Jobb híján én is hajlongani kezdtem…

Minden évben rácsodálkozom arra, hogy van, aki három napig vonatozik Moszkvából, hogy Pécsen tanulhasson, vagy repül ugyanezen okból 20-30 órát. Már ezért is csodálom az elszántságukat, a magyar nyelvvel való töretlen küzdelemért pedig még jobban. Tudjuk, hogy nem könnyű magyarul tanulni, de a változatos órákkal és a sokszínű programokkal – amelyek során az élő nyelvhasználtot is gyakorolhatják – jó élménnyé tudjuk mindezt tenni. Kedvenc pillanataim egyike, amikor véletlenül fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amelyben egy angol tolmács, egy belga egyetemi tanár és egy német zenész Kosztolányi Esti Kornél-novelláiról beszélgetett. Természetesen magyarul! Újabb csavar a történetben: a belga egyetemi tanárral 20 évvel ezelőtt is dolgoztam már a legelső nyári egyetemünkön, amikor a kezdő csoportban ismerkedett a magyar nyelvvel. Remélem, sokan eljutnak még a hozzá hasonló szintre!

Mindenkinek sok sikert kívánok ehhez! És persze kitartást…
Büki Bernadett