Sokan kérdeztétek, hogy milyen volt otthon, milyen tapasztalatokat szereztünk, mennyire volt sikeres az év, stb. Inkább leírom, mert nem biztos, hogy lesz mindenkivel egy órám leülni beszélgetni a témáról. 

Az ötlet, hogy hazamenjünk úgy jött, hogy férjemnek szabad éve következett az egyetemen. Szóba került, hogy Dél-Amerikába költözünk egy évre, hogy spanyolul tanuljanak a gyerekek, meg mi is. Bár nagyon is csábító volt az ötlet, (magam is tanultam már spanyolul és alig várom, hogy folytathassam újra) hamar rájöttünk, hogy először a magyartudásukat kellene megszilárdítani az írásbeliség területén. Mindkét fiú elsőt végzett éppen, és, hogy kövessük a nyelvek fej-fej mellettiségét, most volt célszerű őket magyarul is megtanítani írni-olvasni. Zoé pedig negyedikes volt, falta a könyveket angolul, és időnként rá tudtam venni, hogy elolvasson egy-egy mondatot magyarul, de nem volt motivált, küzdött a nyelvvel és az írása még elsős szinten volt. 

Az olvasás-írás megtanításával már két éve küzdöttem. Minden hétvégén próbáltam leülni velük egyesével, egymás után, és írtuk a szavakat, kanyarítottuk a betűket, olvasgattunk. Mégsem éreztem úgy, hogy haladnánk az anyaggal. Minden energiám elment a motiválásukra, szó szerint küzdelem volt. Így tehát, mikor komolyabban kezdtük körbejárni, hogy hova menjünk egy évre, egyértelműen Magyarországra esett a választás. Ehhez hozzájárult az is, hogy a SzóKiMondókában egyre kevesebben voltunk és rendbe kellett tenni a dolgokat otthon. Mióta 2018. márciusában kiköltöztünk az irodából, nehezebben követhetővé vált az adminisztráció, szükség volt rám ott is. Ahogy egyre biztosabbá vált, hogy megyünk, újabb és újabb indokok jöttek elő, amit még otthon meg tudunk csinálni – pl. különórák a gyerekeknek, ami New Yorkban szinte megfizethetetlen, rokonokkal való kapcsolattartás, terápia, ami csak magyarul hatékony, stb.stb. 

Márciusban álltam neki iskolát keresni a három gyermeknek otthon. Ismerve a magyar oktatási rendszer sajátosságait, egybevetve azzal, amilyen itt az állami iskola, nem gondoltam, hogy állami iskolába tegyem be őket. A legfontosabb az volt, hogy jó élmény legyen nekik az otthoni élet, a magyartanulás. Ezt pedig jobban láttam biztosítottnak egy alternatív pedagógiai iskolában. Egy Nők lapja cikk alapján indultam el, ami sorra veszi az alternatív iskolákat és sajátosságaikat. Mindegyikkel felvettem a kapcsolatot. A legnagyobb nehézségnek azt láttam, hogy szinte mind elvárta, a felvételükről való döntéshez, hogy legalább egy hetet eltöltsenek ott a gyerekek. Mivel itt június végéig tart a tanítás, ott viszont június közepe az utolsó hét, amikor már többnyire osztálykirándulások vannak, ki kellett volna vennem őket 2-3 héttel a tanév vége előtt. Egyetlen iskola volt végül, aki ezt felfogta és azt mondta, hogy a gyerekek érdekében erre nincsen szükség, fel vannak vége. Ez pedig a Budapesti Montessori Általános Iskola és Gimnázium volt. 

Nyáron már otthonról kerestünk bútorozott lakást az iskola közelében, de végül csak 45 percre találtunk, közlekedési eszközzel. Így kétszer költöztünk, egyszer haza, egyszer pedig az új lakásba. A sulikezdés sehol sem egyszerű, ehhez még hozzájöttek a kultúrális különbségek is. Hamarosan kialakult a délutáni órák menetrendje, beirattuk őket teniszre, capoeirára, akikkel egy egészségfesztiválon találkoztunk és nem tudtam a fiúkat elrángatni tőlük, csak a program végeztével. Zoé gitározni kezdett, Manó dobolni. Zoénak először gimnasztika, végül balett lett a másik sportja. Tudtam, hogy sok a program, de úgy voltam vele, egy évet kibírnak és legalább belekóstolnak mindenbe, ami érdekli őket, visszatérve meg majd megteremtjük annak a néhánynak a feltételeit, amivel hosszabb távon foglalkozni akarnak. 

A két fiam elsőt végzett itt, bár van egy év közöttük. Otthon a kisebbet elsőbe, a nagyobbat másodikba irattam. Már ez rossz döntésnek bizonyult, hiszen nem tudott még elsős szinten írni, olvasni a nagyobbik. Ezen tapasztalatok alapján azt gondolom, hogy mindenképp évvesztéssel jár, ha valaki itt kezdi az iskolát és utána megy haza egy évre, mert muszáj ott újra elsősnek lennie a gyermeknek ahhoz, hogy élvezze is a sulit. Fordítva el tudom képzelni, hogy működik, elsőt kezdeni otthon, mialatt naponta tanul angolul betűket és a gyakran előforduló szavakat írni és olvasni, és év végére olyan szinten olvas, hogy másodikba kerülhet angol iskolában. 

Más források is azt javasolják, hogy előbb a magyar ABC-vel ismerkedjünk meg, mert bár ugyan több betű van benne, az állandó betű-hang megfelelések miatt logikusabb, mint szinte egyesével tanulni a szavakat az angolban. Ha újrakezdeném, így csinálnám. A lényeg, hogy a kicsi és a nagy megtalálta a helyét az iskolában, a középsőt viszont 2 hét múlva kitették és elkezdődött a kálváriánk a speciális iskolakereséssel. Az  autizmus spektrumán lévő középső gyermekem egyik gyógypedagógiai intézményt próbálta ki a másik után és pár nap után mindenhonnan eltanácsolták. Mindig ugyanaz volt a probléma, a szünetekben nem bírtak vele. Hiába mondtam előre, hogy akkor különösen figyeljenek oda rá, ne engedjék teljesen szabadjára. Már ott tartottam, hogy kértem a pedagógiai szakvizsgálatát, aminek a végén előírnak neki egy iskolát. Mindhárom szóba jöhető sulival beszéltem, de egyik sem akarta felvenni. Végül a kerületben találtam egy kicsi sulit, a Humánus Alapítványi Általános Iskolát, ahol meleg fogadókészséget és nyitottságot tapasztaltam, el is kezdtük és hamarosan imádták egymást az osztályfőnök és a kisfiam. De az előírt fejlesztésekre szinte lehetetlenség volt otthon szakembert találni, s ha mégis, akkor nekem kellett őt odahordanom. Itt pedig az iskolán belül történik minden, a felmérés, a fejlesztő pedagógia előírása és végrehajtása, nekünk csak hozzá kell járulnunk a folyamathoz. Ég és föld a speciális igények kezelése itt és otthon. 

Novemberre végre elrendeződtünk és a különórák mellett arra is figyeltünk, hogy az angoljuk ne vesszen el, rendszeresen gyakorolják az írást és olvasást. Elég nagy terhet rótt mindenkire ez a sok program, mindamelett próbáltam kihasználni a rendelkezésre álló kulturális programokat: voltunk a Nemzetiben – bár elég furcsa darabot láttunk-, megnéztük a kijevi balettet, Halász Judit és Palya Bea koncertet, Mézga családot színházban, a Padlást, jártunk Egerszalókon, Egerben, Hajdúszoboszlón, Zalaegerszegen és bicikliztünk a Balaton körül. Manó a bűvészettel ismerkedett meg közelebbről, Leander a programozással, Zoé pedig a lovaglással. 

Összességében nagyon jó évünk volt, a terápia mellett jutott időm festeni tanulni, sok rendezvényen résztvettem a SzóKiMondókával, én is belekóstoltam a capoeirába. Nyáron jöttek a környékbeli táborok: tenisz, capoeira, robotika, zsonglőr, bűvész, cirkusztábor, Zoénak az évek óta sikeres vándor meseíró tábor. Amire nem gondoltam, hogy már a nyár folyamán is folytatni kellett volna a gyerekekkel a magyar írás-olvasást, mert mire itt újra elkezdték a magyar iskolát, elfelejtették a folyóírást, pedig egy éven át azt gyakorolták. Minden megszerzett új tudást folyamatosan gyakorolni kell, mert 2-3 hónap túl nagy kiesés lesz különben az újonnan megszerzett képességek gyakorlásához. 

Nem gondolom, hogy a feltétlen haza kell mennetek, ha szeretnéd, hogy gyermeked magyar tudása megszilárduljon. A rendszeres gyakorlás a kulcs, arra pedig itt is sort keríthetsz, ha eléggé elkötelezett vagy. Az alap, hogy csak magyarul beszélj hozzá és ahogy tanul írni-olvasni, magyarul is tanítsd meg neki ezeket a készségeket és gyakoroljátok minden nap, ha csak tíz percet is. Ha úgy érzed, hogy neked ez valamiért nem megy, akkor olvasd el másik írásunkat a kifogásokról itt, hátha segít leszámolni a “nekem ez miért nem megy” hozzáállással. A kitartás és az elkötelezett, rendszeres munka meghozza a gyümölcsét. Anélkül viszont nincsenek eredmények. 

Kitartás! Segítünk. 

2019-10-20T08:10:13+00:00