Nem akarok megoldásokat javasolni most ebben a blogban, mert nincsenek könnyű válaszok a magyar nyelv megőrzésére és ennek nehézségeire az emigráns létben. Több a kérdés bennem, mint a válasz, és emellett még ott lappang bennem a nehéz szívvel való szembenézés az asszimiláció hatalmas erejével, amellyel napi küzdelem szembeszállni. A küzdelem fárasztó. Ezt nem pesszimizmusból írom, hanem mert keresem a válaszokat.  Amíg őszintén tudunk beszélni erről, addig nem adtuk fel. Nem számítottam erre, de a gyermekem angolul válaszul a magyarul feltett kérdésre – annak ellenére, hogy kisgyermekkorában ott voltam mellette, és megtanítottam magyarul. Az angol nyelv válik számára természetessé, ahogy egyre jobban kinyílik előtte a világ az iskolán keresztül. Nem bánthatom, de mégis nehéz elfogadni, mert a felnőtt korban tanult nyelv soha nem tud olyan mélyen a lélekig hatolni, mint a gyermekkorunk nyelve. Szóval ez nem csak nyelvi kérdés már, hanem identitásunk, önmagunkra való emlékezés vagy felejtés kérdései is ezek. A felejtésnek van egy olyan áldása legalább, hogy még tisztában sem vagyunk a felejtés tárgyával – csak amikor megnyílik az emlékezés egy hazautazással vagy egy őszinte beszélgetéssel, akkor érezzük át újra mekkora ára van az emigrációnak.

A nyelvvel való kapcsolatunkat muszáj ítélkezés nélkül tisztázni – amely lehet  terhelt, játékos, traumatizált, vagy akár közömbös és semmitmondó; a nyelv leképezi a régi viszonyainkat, amelyekre vagy akarunk, vagy nem akarunk emlékezni. Az anyával, az apával, a közösséggel, a személyes és nemzeti múltunkkal, a társadalmi helyzetünkkel való viszonyainkat tükrözi vissza. Ezen kapcsolatok egy részét szeretnénk őrizni, dédelgetni, más részét felejtésre ítéljük. Viszont lehetetlen bezárni identitásunk egy részét úgy, hogy a többi ne záruljon be – ezért muszáj valahogy érzelmileg rendet teremteni önmagunkban.

Ezt az amúgy is bonyolult kapcsolatrendszert nehezíti még az izoláció. Az anyanyelv halottá válik és nem fejlődik tovább az emigrációban, mert nem érnek bennünket azok a külső hatások, amelyek az anyaországban élőket érik. Ha a nyelv halott és nem fejlődik, akkor az lezárhatja a gondolkodást, ezáltal pedig a problémamegoldás lehetőségét  is.

Persze vannak ideális helyzetek, amikor nem csak a családot alapító fiatalok vándorolnak ki, hanem a  nagyszülők vagy akár más rokonok is, ami által a gyermek a nyelvet egy közösségben tapasztalja meg – nem pedig a magára maradt, magánnyal küzdő anya képviseli számára az egyetlen nyelvi forrást. Legtöbben viszont nem ilyen ideális helyzettel vagyunk megáldva. Emellett ott vannak a szinte áthidalhatatlan gyakorlati nehézségek; a gyermekek napi 8-9 órát iskolában, szakkörökön töltenek. Esténként beszorítunk egy órácska olvasást magyar könyvekből, de ez az egy órácska versenybe sem tud szállni az angol nyelvvel, ami a gyermekünk természetes önkifejezési formájává válik.  Emiatt a gyerekeim csak akkor motiváltak a magyar nyelvtanulásra, amikor az egy pozitívan megélt közösségi kapcsolaton keresztül történik. Amikor az unokahúgok meglátogatnak bennünket és elhalmozzák a gyerekeket figyelemmel, amikor a magyar nagymama kíváncsian leül melléjük és beszélget velük, amikor hazalátogathatunk, vagy sikerül egy magyarul beszélő fiatalt találni, akinek fizetek ugyan, de játszik a gyerekekkel.

Nincsenek az anyanyelv megőrzésére könnyű válaszok, de az semmiképpen nem megoldás, hogy elhazudjuk ennek nehézségét, vagy ennek fájdalmát elnyomjuk és nem nevezzük meg. Azért kell erről is beszélni, mert azáltal hogy megnevezzük, valahogy kívülre kerül, nem nehezít el bennünket annyira, hogy feladjuk. Egy belső gyógyulásra van szükség, kapcsolatokra az izolációban, közösségépítésre. Vajon hogyan tudnánk egy olyan meghittséget kialakítani egymással és egymás gyerekeivel itt az emigrációban, amely otthonérzetet teremt számunkra és a gyerekek számára? Hogyan tudnánk az emberi kapcsolatainkat autentikusabbá, kreatívabbá tenni ahelyett, hogy csak az illendőség sablonos sémáira építenénk?

Tévhit az, hogy elég a gyerekhez magyarul beszélni az egyik szülőnek ahhoz, hogy megtanulja a nyelvet. Több kell ehhez.  A kérdés az, hogyan tudjuk megteremteni a szükséges feltételeket az emigrációban. A nyelvtanulás nem csupán egy intellektuális feladat, hanem egy érzelmi és metaforikus folyamat is. Otthont kell teremteni a nyelvben a gyermekeink és önmagunk számára.

Márkus Krisztina, Washington