Ahogy a magyar gyerekek többsége, én is tíz éves voltam, amikor Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk című regényét olvastam. Kötelező olvasmány volt, de nekem ez nem jelentett problémát. A mai napig emlékszem arra, ahogy magam alá húzott lábakkal ülök a fotelban, és belefeledkezem a történetbe.  Ezt, a belemerülést, olyan sikeresen megvalósítottam, hogy mondhatni tényleg a cselekmény részesévé váltam: Nemecsek halála annyira megviselt, hogy órákig sírtam, és ennek következtében még be is lázasodtam. Az igazságérzetem nem tudta feldolgozni azt az igazságtalanságot, ami a kisfiúval történt… Mindezt kislányként produkáltam egy apró magyar faluban kb. 80 évvel a regény megjelenése után.

Miért fontosan ezek a részletek? Mert szerintem kiválóan cáfolják azokat a vádakat, amelyeket ma sok helyen felhoznak az iskolai kötelező olvasmányok ellen: elavultak, nehéz a nyelvezetük, a gyerekek nem értik őket, nem érdekli őket… Ha közel egy évszázadnyi távolságból egy falusi kislány ennyire képes volt beleélni magát nagyvárosi fiúk kalandjaiba, akkor tulajdonképpen bármit elolvastathatunk a mai gyerekekkel is – bármit, ami jó. Ami szép és igaz (ahogy azt Keats leírta egy görög váza kapcsán). Ez tulajdonképpen a kötelességünk is: megismertetni őket azzal a kultúrkinccsel, amit a magyar nyelv művelői létrehoztak. És ez az én személyes küldetésem is: magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanárként azon vagyok, hogy olyan helyzeteket teremtsek, amelyek során minél több írói üzenet eljut hozzájuk, és az olvasás élménye így számos módon gazdagítja személyiségüket. S van még egy örvendetes „mellékhatása” is ennek a tevékenységnek: a múlt műveinek olvasásával a jelenben hidat építünk anyanyelvünk jövőjébe, biztosítva annak folytonosságát, megőrizve annak értékeit. 

A mese rólad szól, csak a név más – ez lehetne akár a mottóm is, hiszen munkám során azt próbálom elérni, hogy a gyerekek emberi érdeklődéssel kapcsolódjanak egy másik ember mondanivalójához  (legyen az tanító jellegű ballada Arany Jánostól vagy kétségbeesett könyörgés a szeretetért József Attilától).  Igyekszem azt észrevetetni velük, hogy akit általában egy furcsa rajzon vagy gyenge minőségű régi fotón látnak, ugyanúgy ember volt, mint ők, és ugyanolyan vagy hasonló dolgokkal találkozott élete során, mint ők. Persze Ady még nem elektronikusan levelezett Brüll Adéllal, nem az Instagramon láthattunk róluk jó fotókat, nem a Facebookon posztolta a szakítást Lédával, de az emberi élmény ugyanaz volt a sorok mögött: a szerelem (és annak sok lehetséges gyötrelme). Korunk gyermekeit, az úgynevezett digitális bennszülötteket nehéz elrángatni a virtuális világ ezernyi (felszínes és kétes értékű) csodája elől, de ha megfelelő módon tálaljuk nekik a Gutenberg-galaxis valódi csodáit, azok visszhangra lelnek bennük.

Nyilvánvalóan kissé jelképes írásomban a galaxis emlegetése, tulajdonképpen a hagyományőrzés szimbóluma, s a hagyományőrzés alatt elsősorban a nyelvi hagyományok megőrzését értem, jelen esetben a magyar nyelv védelmezését. 2019-ban Magyarországon mitől kell megvédeni a magyar nyelvet? Két dolgot emelnék ki: az idegen befolyást és a minőségi hanyatlást. Az idegen befolyás a világ számos nyelvére hatással van, hisz a technikai fejlődésnek és az internetnek köszönhetően szinte naponta találkozunk egy-egy furcsa, angol tövű, ám magyarul toldalékolt szóval, például hogy „Lájkoltam a szelfidet.” Egy még újabb: „Ő a legnépszerűbb influencer.”, vagy ha úgy tetszik: „influenszer”. Ez utóbbinak még rögzült írásmódja sincs, tulajdonképpen mindenki ízlése szerint írja le az angol szót. A Magyar Tudományos Akadémia helyesírás-ellenőrző programja nem ismeri ugyan a kifejezést, de bármelyik magyar kisgyerek gondolkodás nélkül elmagyarázza nekünk, ha megkérdezzük… Így változik anyanyelvünk manapság. Egyébként már neve is van az előbb említett szavaknak: ők a ’hunglish’ csoport. Sokakat zavarnak ezek az újdonságok, de valahol már megszoktuk és jobb híján mi is használjuk őket; viszont élnek még köztünk Kazinczy szellemi örökösei, akik lelkesen kiélik nyelvőrzési és nyelvújítási hajlamukat (természetesen online) egy szómagyarító weboldalon. Talán előbb-utóbb lesz valami kézzel fogható eredménye munkájuknak. 

Nézzük a másik problémát: a minőségi hanyatlást. Ezt valószínűlg minden korban felmerül, minden generáció felemlegeti rosszallóan, hogy „Ezek a mai fiatalok…” , csak most a szokásos ütközési pontokon túl egy virtuális ellenfél is akad. Nem véletlenül neveztem így az online teret. Mindenki tudja, miről van szó, hisz naponta találkozunk az írásjelek, ékezetek és nagy kezdőbetűk nélküli közlésekkel, amelyeknek tartalma gyakran félreérthető vagy értelmetlen.  A legegyszerűbb hétköznapi helyzetekben sem tudunk megfelelően kommunikálni? Elég szomorú… Megoldás: vissza a galaxisba! Pontosabban azokhoz az írásokhoz, amelyek szólnak valamiről és teszik ezt ékes magyarsággal – és „utánozzuk” azokat! Ha több Jókait, Mikszáthot, Babitsot, Kosztolányit, Márait olvasnának, kiváló példákat láthatnának a helyes központozásra, a választékos nyelvhasználatra, a példa értékű szövegalkotásra. 

Természetesen említhetnék kiváló kortárs írókat/ költőket is, de most maradjunk a klasszikusoknál, mert ők vannak nagyobb veszélyben. Egy napjainkban népszerű szerzőtől (aki egyébként stand-up humorista is) azért mégis idéznék, mert kiválóan leírja, mi is történt itt a közelmúltban: „Mit hozott ez a húsz esztendő? A kapitalizmus katedrálisait, a tömegkultúra templomait, a fogyasztás kápolnáit, mekdonelcet, autósmozit, kutyakozmetikát. Német lovag helyett kaliforniai golfozót. Kossuth helyett Pókembert, csikósok helyett motoros bandát, vers helyett rap-et, vörös postakocsis utazás helyett autósüldözést, tudás helyett értesültséget, bölcsesség helyett kvízt, pálinka helyett gyermekfogkrém-ízű koktélt, fröccs helyett kólát, szorgalom helyett amfetamint, művek helyett projekteket. Az életre-halálra olvasó, harcos szellem helyett a giccs légypapírjain ringatózó costumer-t. Az írók varázskertjében álmodozó szó-morfinistát megfertőzte a »turkálás az alkotó alsóneműs fiókjában« vírusa: nem katarzist vár, csak kukkolna. Nem Zrínyi kell nekik, csak valami bulvárpörkölt a vadkanból. Trónra emelték a példányszám-fétist, ott ül, s uralg a profit-totemmel a jobbján. Bestseller-mérnökök számolják ki a hamis jelzőszirupok megfelelő mennyiségét, a csavaros történetek kanyarjainak ideális ívét. Semmi erőfeszítés, csak könnyed gurulás a lejtőn… Győzött a tömegember street food-jával, pseudocinema-jával, ügyfél-várakoztató zenéjével, vattacukor-esztétikájával.” A fent idézett sorokat Bödőcs Tibor: Addig se iszik című könyvének fülszövegeként olvashatjuk. Kiváló intellektuális humorral sorolja mindazt, amit én is panaszoltam korábban: nyelvi és kulturális hanyatlás, és persze a média áldásos hatása… 

A kicsit hosszas és elmélkedő felvezetés után jöjjön néhány gyakorlati példa arra, hogy nekem, egy gimnáziumi magyartanárnak hogyan sikerül hosszabb-rövidebb időre visszacsalogatni a virtualitás foglyait Gutenberg galaxisába, az értékek birodalmába!

 Az igazi élményhez mindenekelőtt ki kell szabadulni az iskolából. Pécs elég nagy város, így számos kulturális intézménnyel és rendezvénnyel számolhatunk, amelyek segítenek minket az anyanyelv megőrzésében: színházi előadások, kiállítások, rendhagyó irodalomórák (például könyvtári foglakozással vagy író-olvasó találkozóval egybekötve). Ezeknél a délután vagy este látogatható programoknál már csak az érdekesebb, ha egész nap lóghatunk a suliból!!! Például ha Budapestre megyünk „irodalmi túrára”. A magyar kulturális élet elég fővárosközpontú, ezért számtalan lehetőség vár minket, de az évek során már kialakult egyfajta rutinja annak, hogy mit csinálunk ilyenkor.  Hogy jól induljon a nap (és hogy ellensúlyozzuk a 3 órás vonatutat), a Centrál Kávéházban kezdünk.

Előtte már hallottak róla, beszéltünk róla – de a valóság minden képzeletet felülmúl. Mindig jó látni, milyen megszeppenten ülnek le a székekre azon a helyen, ahol valaha Babits, Móricz vagy Karinthy ült és alkotott. A hatás fokozásaként a falakról a tananyag néz farkaszemet velünk… A szellemi-kulturális légkör megalapozását egy finom kávéval vagy sütivel egészítjük ki, és már indulunk is tovább a (kb. 3 percnyi sétára található) Petőfi Irodalmi Múzeumba valami interaktív foglakozásra. Itt állandó és időszakos kiállításokkal, programokkal várják az érdeklődőket, és a gyerekek mindig nagyon élvezik, hogy az iskolában tanultakat egy másik helyszínen, másik formában kamatoztathatják, vagy éppen kiegészíthetik már megszerzett tudásukat. Az persze mindig különleges élmény, hogy élőben is láthatják azokat a dolgokat, amelyeket eddig csak fotón: például Arany János híres kapcsos könyvét vagy Petőfi kokárdáját; továbbá ismét szembesülhetnek azzal, hogy a tananyagban szereplők is emberek voltak: Adynak volt fésűje, Kosztolányinak tolla, Babitsnak kutyája…

     

 A különleges élményt nyújtó, ám zárt kiállítótér után tovább nyílnak a lehetőségek: egy-egy író/költő lakásába is ellátogathatunk. Leggyakrabban Ady Endre és Csinszka közeli otthonába, ami szintén a múzeumhoz tartozik. Emlékszem, az egyik diákom a lépcsőkorlátot simogatva azt a kérdést tette fel, hogy „Tényleg ezeken a lépcsőkön járt Ady is?” Igen, ugyanezeken. És azon a széken ült, és azon az ágyon aludt… Többször is jártam ott, de mégis mindig hatással van rám a hely. Jókai svábhegyi villáját is meglátogattuk már (ott a panoráma nyűgözött le mindenkit); József Attila Gát utcai lakóhelyén a szegénységet érezhették testközelből. Azt, hogy mekkora élmény nekik mindez, az is jól bizonyítja, hogy hazafelé a vonaton elhalmoznak kérdésekkel, és rengeteg olyan „életszagú” részletre lennének kíváncsiak, ami korábban eszükbe sem jutott. Úgy gondolom, ilyen alkalmakkor sikerül élménnyé varázsolni az irodalmat, így hozva őket jobban kultúraközelbe. 

 Van még egy állandó helyszíne ezeknek a kirándulásoknak: a Fiumei úti Nemzeti Sírkert. A magyar kultúra számos nagy alakjának található itt a végső nyughelye, ezeket a sírokat, síremlékeket is meg szoktuk látogatni. Először véletlenül tettünk ide egy kitérőt, aztán amikor az egyik 16 éves tanítványom megjegyezte, hogy ő életében most van először temetőben, rendszeresítettem ezt az állomást. Egy újabb feladat, amit a család helyett az iskolának kell elvégeznie. Úgy tűnik, ezt is sikerült jól megoldani, hisz legutóbb 1,5-2 órát sétáltunk és beszélgettünk a síremlékek között. Közben – szerencsére – elég sok kérdés felmerült, így a márványszobrok és fák szegélyezte sétányokon az okostelefonok segítségével újabb és újabb információkhoz jutottunk. Érdekes találkozása volt ez múltak és jelennek, szentnek és profánnak…