Idén februárban és márciusban kicsit több, mint három hetet töltöttem Hawaii-on, egész pontosan Oahu szigetén. Laktam a sziget különböző részein, Honoluluban a városi negyedben, Ewa Beach-en a délnyugati külvárosi tengerparton, a “dzsungeles” hegyekben a sziget középső részén és kicsit lejjebb a délkeleti tengerparthoz közel, valamint az északi tengerparton is. A leginkább az északi rész volt számomra izgalmas, mind természetileg, mind kulturálisan. Ugyanis ezen a részen vannak a helyiek legtávolabb Honolulutól, attól a központi résztől, ahol hotelek és turisták egymás hegyén-hátán nagyjából két dolgot csinálnak: vásárolnak és vásárolnak. Valahogy sejtettem, hogy nem ez az aloha, a híres Hawaii-i életérzés, amely miatt vagy ottragadsz vagy visszavágysz a Csendes-óceán legközepén lévő furcsán egzotikus világba. Egyébként is két dologért mentem Oahu szigetére: azért, hogy megkeressem az ottani magyarokat és szervezzek számukra egy zenés magyar kulturális programot, másrészt, hogy megértsem, hogyan viszonyul ott a magyar nyelv a multikulturális környezethez. 

Igyekeztem előre feltérképezni a helyi sajátosságokat, köztük azt is, hogy az ottani magyarok hányan vannak és miért tartanak össze, ha összetartanak. Gyorsan rá is találtam a Hawaii-i magyarok Facebook oldalára, ahol meglepően sokan vannak (többezren!), de mint kiderült csak azért, mert közülük sokan vagy voltak már a szigeten és ezért követik az ottani eseményeket, vagy egyszerűen oda vágynak és emiatt keresik a kapcsolatokat a helyiekkel. (Aztán később több Hawaii-i Facebook csoportot is megtaláltam. Érdemes hosszabban böngészni!) Igazából a leghasznosabbnak a Hawaii-i Magyarok honlapját találtam, ahol nagyon sok mindent megtudtam a Magyar Klubról, illetve kicsit belepillanthattam, hogyan is élnek ott a helyi magyarok.

Ugyanitt találtam rá Simon Bordás Réka és férje történetére, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Itt olvashatjátok el ugyanazt, amit én is elolvastam tavaly decemberben a téli hidegben New York-ban készülődve a Magyarországtól tizenegy, New York-tól pedig öt órára lévő egzotikus szigetre. A blogbejegyzés elolvasása után azonnal írtam Rékának, hogy megkérjem, találkozzunk, amikor már ott leszek a szigeten. Válaszolt is pár héten belül, megbeszéltük, hogy mindenképpen időt szakítunk egymásra. Hiszen ő pszichológiát és békediplomáciát tanul az ottani egyetemen, miközben magyarul neveli férjével két kicsi gyermeküket, én pedig pszichológusként és rendezőként élek New York-ban, de amennyi időm csak engedi önkéntesként járom az amerikai magyar közösségeket, kulturális programokkal igyekszem erősíteni az összetartozás érzését és közben az anyanyelvmegőrzés nehézségeire keresem a legkreatívabb megoldásokat.  

Amikor elindultam, azt gondoltam, sok mindent már előre felmértem és bár alapvetően szeretem, sőt igazából keresem is a meglepetéseket, azért eléggé kiszámítható New York után, milyen is egy egzotikus multikulturális sziget, amelyik az USA ötvenedik állama. Valahogy sejtettem, hogy nem a hetvenes évek Honolulujának homokos tengerpartján, a híres Waikiki Beach-en a klasszikus MG-jén félmeztelenül napozó Elvis Presley-féle alakokba botlom majd, de arra nem számítottam, hogy parkolóházak, irodaházak, bevásárlóközpontok és hotelek tömkelege zárja el a Waikiki Beach zöldeskék vizének és az öreg, csodálatos, léggyökeres Banyan fáinak a látványát. Valamint, hogy ugyanez, a napközben turistákkal teli egzotikus játszótér este kilenc óra után hajléktalanokkal telik meg, akik egyébként békésen és az egzotikus környezetnek köszönhetően megnyugtató módon, láthatóan jobb helyzetben vannak, mint a téli jéghideg New York-ban vagy Chicagóban. Mindeközben azt már tudtam, hogy a helyi magyarokat szintén a Waikiki Beach-en található Kapiolani Parkban, az Akváriumhoz közel kell keresnem minden szombaton este hat és kilenc között. Persze a Kapiolani Park nagyobb volt, mint képzeltem, a magyarok pedig kevesebben voltak, mint sejtettem. Végül mégis megtaláltam őket. 

Aztán utólag meg már az is kiderült, hogy minden egyes részen, ahol laktam a huszonnégy nap alatt, magyarok is laknak. Sőt találkoztam is velük, beszélgettünk arról, ők miért éppen ott szeretnek élni. Mindannyian más okból költöztek Oahu szigetére, különböző módon élik meg és értik meg ennek a földrajzilag igencsak elszigetelt helynek a mindennapjait, de egy dolgot valahogyan mégis kvázi közösnek éreztem: tudatosan messzire, de ugyanakkor a paradicsomi világba szerettek volna kerülni. A buján dús és színes növényzet, az érzékeket vadító illatok, a vulkáni kőzetekből áradó furcsán spirituális energia, az egész évben kellemes időjárás, a polinéz örökségből megmaradt életszeretet és természetvédelem, a helyi ételek ízének gazdagsága mind-mind hozzájárul ennek a paradicsomi egzotikumnak a megéléséhez. Mégis többen is voltak, akik végül bevallották, hogy ebben a vegetatív teljességben azért megmaradt az igényük egyfajta európai kulturális örökségre is, amihez viszont szinte egyáltalán nem tudnak hozzáférni, ugyanis sokkal inkább jut el hozzájuk az ázsiai vagy mondjuk egy Los Angeles-i kulturális program, mint akár egy német vagy francia esemény. A magyarról meg szinte ne is beszéljünk! 

A személyes élményeim között a számomra is leginkább megdöbbentő az volt, amikor a különböző pozitív és negatív tapasztalatok után – (utóbbiak közül leginkább a turizmus popularizáló és tolakodó jelenléte zavart) – azt a különleges élményt éltem át, hogy legjobban azokkal a helyi, őslakos indiánleszármazottakkal értettem meg magam, akiket a turizmustól védve a hegyekben találtam teljesen véletlenül. Percek alatt kiderült, hogy a lelki és nyelvi találkozásunknak az volt az oka, hogy világossá vált, számukra ugyanúgy két dolog a legfontosabb, mint nekem: a környezeti erők megértése és tiszteletben tartása és az anyanyelvükön (Hawaii) keresztül a kultúrájuk megőrzése. Ugyanis mindkettő a túlélést jelenti és jelentette mindig is számukra. Amikor elmeséltem nekik, hogy miért is vagyok a szigetükön, hogy mi valahol Európa közepén a magyar nyelvet beszéljük, de szétszóródva ide is elhoztuk és őrizni próbáljuk, akkor váltam igazán a szemükben betolakodó turista helyett spirituális testvérré. Azonnal megértettem, hogy valójában ezt a meglepő pillanatot kerestem a huszonnégy nap alatt. Az pedig már egy különlegesen szép, újabb meglepetés volt, amikor egyikük, egy író és gazdálkodó helyi lakos tényleg bejött a meghívásomra a zsúfolt városba, Honolulu egyik zenei klubjába, ahol az általam szervezett magyar koncerten az Aranyakkord zenéjén keresztül találkozott végül a magyar kultúránkkal és a helyi magyar közösség tagjaival. Számomra ezek a valódi találkozások, azok a különleges pillanatok, amikor a multikulturális környezet emeli ki és teszi a leghitelesebbé az anyanyelvi és magyar kulturális értékeinket. Erről a misszióról részletesen egy korábbi írásunk számol be.

Rengeteg érdekes dolog történt velem, de ami a helyi magyar közösséget illeti, pár fontos üzenet megfogalmazódott a számomra. Az egyik legfontosabb, hogy a földrajzi távolságot és a magyar anyanyelv megőrzésének viszonyát nagyon ambivalensen kezelik azok, akik ott élnek Oahu szigetén, illetve akikkel sikerült erről beszélgetnem. A csoport egy része első válaszként azt nyilatkozta, hogy nem tartja fontosnak a magyar nyelv átadását a gyermekeiknek. Arra hivatkoztak, hogy nagyon távol élnek Magyarországtól, illetve hogy megfelelő és hatékony eszközök, valamint anyanyelvi programok nélkül nagyon egyedül maradnak a problémájukkal. Ugyanakkor miután eljöttek az általunk szervezett programra, látszódott, hogy bennük szunnyad egy elaltatott motiváció, hogy mégiscsak olyan belső értékek ezek, amelyek rendszeres gyakorlással, több igényes kulturális programmal felébreszthetők. Mindenesetre annak a körülbelül hatvan-nyolcvan magyarnak, akik rendszeresen találkoznak a Kapiolani Parkban és akiknek negyven éve (!) Fekete Pista bácsi főzi a magyar ételt, vagy az a fiatalabb generáció, akik együtt járnak vitorlázni, szórakozni és kirándulni, miközben természetes módon magyarul beszélgetnek, számukra a földrajzi távolság csupán órában mért repülőút hazafele, amikor a rokonaik érkeznek vagy amikor ők maguk látogatnak Magyarországra. A magyar nyelv használata a Csendes-óceán közepén számukra ugyanolyan természetes, mint a Hawaii-i amerikaiaknak az otthonukban beszélt Hawaii nyelv. Az már egy sokkal bonyolultabb kérdés, hogy vajon elég kitartóak lesznek-e abban, hogy a gyerekeik is minél tökéletesebben megtanuljanak, írjanak és olvassanak magyarul. Bár nincsenek könnyű helyzetben, hiszen aránylag kevesen vannak és nagyon távol Magyarországtól, de az volt a benyomásom, hogy igazából azért nem reménytelen az anyanyelvmegőrző törekvés Oahun, mert egyre inkább nyilvánvalóvá válik ahogy minél több magyar közösséget megismerek Salt Lake City-től San Diegó-ig, hogy a valódi hatékonyság a motiváltság és az értéktudatos elhatározás függvénye. 

Lehet ujjal mutogatni azokra, akik feladták vagy akik eleve valamiért el sem kezdték gyermekeiket magyarul tanítani, de valójában ha alaposabban megvizsgáljuk a miérteket, azt látjuk, először a magyar közösségi jólléten (örömmel való együttlétezésen) kell közösen javítanunk, megtalálni a legtöbbünk számára megfelelő eszközöket ahhoz, hogy magyarként élni, beszélni és kulturálódni bárhol a világon ugyanolyan természetesen jó legyen a többségnek, mint azoknak, akiknek ez spontánul vagy nagyon is tudatosan már sikerült.

Réka példáját ezért is szeretném megmutatni. Találkoztunk végül. Eljött hozzám férjével, hiszen ők is az északi tengerpart közelében élnek, ahol jómagam is a legszívesebben időztem. Oahu szigetének ezen a részén, ahol a polinéz multikulturális közösség kavalkádjában Rékáék a legtermészetesebben találják meg a maguk magyar identitását, a gyerekeikkel a Hawaii-i sárga homokban minden egyes nap magyarul játszanak. Nagyon különleges és izgalmas élmény maradt számomra az a felismerés, hogy amikor próbáltam szavakat találni természetesen magyarul a Hawaii-i természeti adottságok szépségeire, rádöbbentem arra, hogy akkor ott és ugyanúgy pár mérföldnyire tőlem Réka kicsi gyermekei hasonló lelkesedéssel keresik naponta a magyar szavakat a Hawaii-i tárgyakra, emberekre, érzésekre, állapotokra és élményekre. Pontosan ugyanúgy, ahogy a szív formájú köveket vagy kiszáradt korallokat keressük a szeles tengerparton. 

Az anyanyelv élménye valójában a megnevezéssel kezdődik, legyen az egy tárgy, egy természeti jelenség vagy egy nagyon fontos érzés. Valójában teljesen mindegy a földrajzi távolság akkor, amikor ugyanazt a nyelvet beszéljük, mert ugyanúgy vagyunk képesek megnevezni ugyanazt az érzést és világot, ami minket körülvesz. Ugyanazzal a hangzással dalol nekünk az óceán vagy ugyanolyan ritmusban kopog az eső a köveken, mert a nyelvi mintáink érzelmi velejárójával egyfajta poétikát is kapunk az anyanyelvtől. Erről beszél Réka maga is, amikor a lenti videóban azt állítja, hogy a magyar nyelv számára egyben maga a magyar kultúra is. A nyelv maga bizony képes hordozni a kultúrát, a történelmet, az érzelmi történéseket és logikai rendszereket. Ha kiengedjük a kezünkből ezt a teljességet, akkor azzal a termékeny káoszt is elveszítjük, amiből aztán egyszercsak megszületik a harmonikus rend. Lehet, hogy sokszor ijesztő, amikor barátaink, szerelmünk vagy gyermekeink általunk szembesülnek a termékeny nyelvi káosszal, de jó észbentartani mindannyiunknak, hogy pontosan ez tanít minket szeretni, elfogadni és megbocsájtani. A magyar nyelven megnevezett történeteink ugyanúgy a kreatív túlélést segítik, mint a Hawaii-i őslakosoknak a szív alakú lapulevél, a taro, amely az elfogadás és a táplálás közös szimbóluma. Szavaink a táplálékaink, táplálékaink a szavaink. 

Rékáról a Facebook oldalán legelőször ezt a képet találtam ezzel a megjegyzéssel:      

     

“Ne tévesszen meg ez a szép, rendezett kép. Az életem 2 gyermekes anyaként iskola és munka mellett egy totál káosz. A házam egy káosz, a napirendem egy káosz, nagyon sok minden az: káosz. De megtanultam ezt elfogadni és elengedni azt a kényszert, amivel sok anya küszködik – hogy mindent kontroll alatt kell tartanom és hogy tökéletesnek kellene lennem. Van mit fejlődni? Persze van.. de ha ostorozom magam folyamatosan a dolgokért, amiket “meg kéne tennem” csak még frusztráltabb leszek én is és a gyerekeim napközben. Elfogadom a káoszt, mert tudom, hogy a gyermekeim biztonságban vannak, szeretve vannak, egészségesek és boldogak. És leginkább ez számít.”

Végül sokat beszélgettünk Rékával és Istvánnal, de nem jegyzeteltem, mert valami sokkal személyesebb bemutatkozást választottam Rékának. Eljöttek a koncertre ők is. Ott, amikor elbúcsúztam tőlük, abban maradtunk, inkább küldök kérdéseket, hogy Réka a saját szavaival meséljen arról, hogyan és miért fontos számára a magyar nyelv a Csendes-óceán közepén 12542 kilométer távolságra Magyarországtól. 

Réka videófelvételben válaszolt a következő kérdésekre: 

 1. Tudatosan eldöntötted (férjeddel együtt vagy külön-külön), hogy továbbadod gyerekeidnek is a magyar nyelvet? Vagy spontánul jött? 

 2. Hogyan éled meg a “magyar identitásodat” a magyar nyelven keresztül?

 3. Milyen érzés Hawaii-on (nagyon távol mindentől) magyarul beszélni? 

 4. Milyen eszközökkel tanítod a gyerekeidet? Versek, ritmusok? Hogyan építed be a hétköznapokba a magyar kulturális értékeket?

 5. Mit szoktál válaszolni másoknak, ha megkérdezik, miért fontos számodra ez a “kicsi nyelv”?

 6. Mit gondolsz a többnyelvűségről a mai világban? 

 7. Mit mondanál azoknak, akik arra panaszkodnak, hogy a magyar nyelv nehéz és nagy erőfeszítést igényel a napi szinten való használata az első generációnak? 

 8. Mit csinál egy békediplomata?

Huszonnégy nap alatt nagyon sokat tanultam a Hawaii-i természettől, a Hawaii-i kulturáról, a nyelvről és az emberekről: a helyi amerikaiaktól, a helyi őslakosoktól, a helyi magyaroktól, az átutazóban lévő magyar és nem magyar ismerősöktől, barátoktól. Nagyon köszönöm Rékának az “interjút” és mindenki másnak, aki ott volt velem, hogy tanítson a káoszra, a rendre, az elfogadásra és a túlélésre. 

Zsédely-Szabó Tímea  

2019-07-15T07:30:20+00:00