Elvállaltam, hogy bemutatom Portland, Oregon környéki magyar könyvklubunkat, hogyan alakultunk, milyen lépések előzték meg, hátha más magyar közösségeket is inspirál ez a kezdeményezés. Sokan szeretünk olvasni, de tudni azt, hogy a regényről felmerült gondolataimat és érzéseimet megoszthatom egy csoporttal, hatalmas élmény. Kevés volt az a könyv, amelyért mindenki egyformán rajongott volna, de ha rákérdezünk arra, hogy miért olyan ellenszenves egy karakter, vagy éppen miért védjük olyan vehemensen, akkor rögtön kiderül, hogy a saját személyes történetünk, fájdalmunk akar csak hangot kapni. Nem csak a könyvekről, hanem főképpen rólunk is szólnak ezek a beszélgetések. Személyes érzelmi igazságok mindig ott vannak a véleménykülönbségekben, és a moderátornak talán ez a legfontosabb szerepe, hogy helyet adjon ezeknek az egymásnak akár ellentmondó személyes igazságoknak.
Az ötlet 2016-ban egy karácsonyi partin merült fel, fűszeres forralt bort szürcsölgetve terveztük el. A Facebookon létrehoztunk egy könyvklub csoportot, ahova minden környékbeli magyar-amerikai csatlakozhatott. Voltak, akik felajánlottak otthonukat a találkozásokra. Én lettem moderátora ezeknek a találkozóknak. Többen lelkesedtünk, mindenki hozzájárult valahogyan, s így tudott gyökeret ereszteni az elképzelés.
A könyv csak egy ajtó egy másik világba, de ajtókat nyit ki bennünk is, ahogy régen lezárt emlékek, traumák megfogalmazására ad lehetőséget. Szabó Magda Ajtóján keresztül beléptünk ebbe szakrális térbe.
Tóth Krisztina Akváriumában elrejtett metafora pedig segített megfogalmaznunk, hogy miről szól ez az együtt olvasás. A főszereplő torkában akadt jelképes alma a magyar társadalom traumájára is reflektál, ahol a családi életek tele vannak elhallgatásokkal és azzal a tévhittel, hogy ha nem mondjuk ki, semmissé tudjuk tenni a tragédiákat. Az eredeti traumára ráépül az elhallgatás traumája. Ebben a csendben szenvednek tovább a szereplők a torkukban akadt almával. Fájdalmasan ironikus volt végignézni azt, hogy milyen botrány alakult ki pontosan Tóth Krisztina Jókai-regények női szereplőiről megfogalmazott véleménye kapcsán, és hogy a megszólalását a társadalom hogyan büntette. Tóth Krisztina csupán a női alakok ábrázolásával kapcsolatban tett fel kérdéseket. A társadalomra jellemző az elhallgatáson belül pedig létezik egy kizárólag nőkre vonatkozó narratíva, amely megpróbálja őket elhallgattatni, és ez a regényekben is kirajzolódott.
Illene a nőkről, női karakterekről szóló beszélgetésekbe nőket is bevonni. Persze közöttük sem lesz erről egységes a vélemény, de nem is kell, hogy az legyen. A főszereplők, sok magyar regényben még reflektálni sem tudnak a saját problémáikra. Küzdenek a torkukban akadt almával, hangjuktól megfosztottak. Ha pedig megszólalnak, mint Jadviga a Závada-regényben, akkor egy férfi irodalomkritikus az irodalom leggiccsesebb karakterének titulálja egy olyan kerekasztal beszélgetésen, ahova egyetlen női irodalmárt sem hívtak meg. Ez egy másik példa arra, hogy nincsen kulturális hagyománya még az irodalmárok között sem, hogy proaktívan női irodalomkritikusokat megkérdezzünk a rájuk vonatkozó kérdésekben. Pedig számomra nagyon izgalmas karakter volt a Jadviga, érdekes lenne róla nőkkel is beszélgetni.
Szóval olvastunk együtt azóta már Závadát, Krusovszkyt, Nádast, Dragománt, Grecsót, Péterfy-Novákot, Lugosi Viktóriát, Szabó T. Annát, Szerb Antalt, Vámos Miklóst és Márait.
Legutóbb pedig a Freskót olvastuk, Szabó Magdától. Több mint fél évszázaddal korábban játszódó regényben a szereplők szintén a hallgatás-megszólalás dilemmájával küzdenek; a véleménynyilvánítás már akkor megtorlással és kitaszítással járt. Eleinte minden fejezet egy új szereplő szemszögéből ismerteti az eseményeket, de ahogy haladunk a regény vége felé, már bekezdésenként változik a narrátor. Egyre sebesebben változó nézőpont felé zuhan a regény. Könnyű elsiklani fontos részletek felett ebben a narrációs zuhanásban. De ezzel pontosan az derül ki, hogyan normalizálódhatott a mindennapi történések háttérben folyó zsidóság tragédiája. Nem ez a fő szál a regényben, de ennek a mellékszálnak a ‘’mellékessége” érzékelteti a nép álmosságát és fásultságát, hogy ezzel bármit is kezdjen. Mint ahogy az is csak mellékesen, egyetlen mondatban, van megemlítve, hogy a férj a feleségét rendszeresen megerőszakolja. Nincs részletezve, nincs reflektálva rá. Ott van a szövegben elzárva. A hálószobába zárva. Elhallgatásba zárva.
És hiába teltek el évtizedek, még mindig ugyanezzel a dilemmával kell szembenéznünk. Vajon milyen megtorlással jár, ha véleményünket publikusan megfogalmazzuk. Pedig fel kell köhögni torkunkban akadt a csutkát és megtanulni beszélgetni ezekről a társadalmi kérdésekről, traumákról és a regények együtt olvasása erre ad lehetőséget. A beszélgetést kell normalizálni, és nem a hallgatást, kicsi közösségekben elkezdeni ezt, aztán majd a társadalom utolér bennünket.