Márai Sándor emigrációs naplói nélkül ma más ember lennék. Zaklatottabb, elveszettebb, kevésbé büszke európai Amerikában. Bulgakov Mester és Margaritája vagy Elias Canetti Káprázat című könyve nélkül pedig talán sosem értem meg már húszévesen, mennyi mindent adhat egy történetbe rejtett mágikus metafora, groteszk társadalomrajz úgy is, hogy olvasója igazából naiv és tapasztalatlan még a könyvbe rejtett sötét tartalmakhoz képest. De biztosan teljesen más nő és ember (szigorúan összetartozó fogalmak ezek) lennék ma, ha nem találom meg teljesen véletlenül tizenhétévesen egy magyarországi vidéki könyvtárban Simone de Beauvoir Egy jóházból való úrilány emlékei című önéletrajzi regényét. A számunkra legfontosabb könyvekkel való találkozás ugyanis átformál, átgyúr, napokra felzaklat, de évtizedekre lenyugtat bennünk valamit, ami az identitásunk legmélyebb magja. A könyvek nem csak gondolkodni, de szeretni is megtanítanak. A jó könyvek szerelmek, amelyek nem múlnak el nyomtalanul. Azt a könyvet porolgatjuk a polcon a leggyengédebb mozdulattal, amelyik a leginkább megtanított minket szeretni.

Az emigrációban az olvasás duplán felértékelődik. Az önmagunkkal való őszinte párbeszéd és a hiteles, kritikus szemléletű tájékozottság egyik legfontosabb eszköze lesz. A könyveink a legtürelmesebb barátaink a legmagányosabb pillanatokban is. Az emigráció idegen hangoktól zajos kavalkádjában az anyanyelvünkön megszólaló könyv (a hangoskönyvek másképp, de szintén hozzánk szólnak) nem is lehet más, mint az igazi bajtárs egy sokszor még meg nem értett csatában. Mert minél hosszabb időt töltünk nem anyanyelvi környezetben, annál inkább érezzük úgy magunkat, hogy csatatéren vagyunk, ahol komoly küzdelem folyik az életbenmaradásért. Nem csupán a testi épségünkről, a mentális egészségünkről, a szociális kapcsolataink minőségéről, a mindennapi életünk kreatív próbatételéről van szó, de az anyanyelvünk, a kultúránk, a gyökereink, az identitásunk mindennapos védelméről is.

Jól emlékszem, hogy bármilyen furcsa, de igazából akkor született meg bennem az elhatározás 2008-ban, hogy belevágok egy magyar könyvesbolt mint magyar kulturális menedékhely üzlettevékenységbe New York-ban, amikor megütött a felismerés, hogy egy állandóan frissülő magyar könyvkészlet nélküli emigráns olyan, mint egy kitaszított, hontalan száműzött: kétségbeesett és tehetetlen vagy közömbösségével felejtésre ítélt. Pontosan tudtam, hogy a felejtés veszélyes és embertelen lehet. A könyvek, az anyanyelven olvasott könyvek pedig leginkább a legszelídebb, de mégis felfegyverzett testőrei a kulturális és morális emlékezésnek. Pontosan éreztem a fontosságát, ahogy ma is, tíz évvel később annak a József Attila versnek, amely az emberek között keresi az embert, de egyre kevésbé találja, mert már a történeteket is kezdik száműzni az emberrel együtt. Mert már annak idején is pontosan szerettem olvasni és érezni azokat a verssorokat ugyanannak a vidéki városnak a gimnáziumában, ahol önszorgalomból Simone de Beauvoir-ral (könyveivel) vitáztam végig éjszakákat. Aztán idegenben egyre inkább arra eszméltem rá, hogy az emigráció megtanít minket egyfajta pontosságra, a magyar nyelv és identitás pontos és tudatos használatára. Arra, hogy muszáj az olvasott dolgok minden betűjét a megfelelő sorrendben és a leghitelesebb kontextusban megérteni, ráadásul a felejtés ellenében. Arra, hogy a félreértéseket és félreértelmezéseket a téveszmék szülik és a pontatlanság, a törődés hiánya.

Sajnos mára a csatatér egyre zajosabb, a pontos olvasó egyre magányosabb, a téveszmékkel vívott mindennapos küzdelmek egyre kevesebb időt hagynak az embereknek a törődésre, az emigrációs identitásunk egyéni történetének megértésére a félreértelmezések helyett. Nem csak a magyar könyvesboltok, de a könyvesboltok is eltűnnek az önmagunkkal való szelíd és pontos időtöltéssel együtt. Hagyjuk elűzni a történeteinket, hagyjuk széttöredezni az emlékeinket, magára hagyjuk a könyveinket, hogy a Facebook-on vagy más fogyasztói médiafelületen a pontatlanság élvezetébe meneküljünk. Pedig azt gondoljuk, mi már mint a legvagányabb emigránsok mindent (vagy sok mindent) tudunk a menekülésről. Talán ez a baj.

Talán a menekülés helyett az elidőző emlékezést (olvasást) kellene újra választani. Talán jobban kellene ragaszkodnunk önmagunk pontos történeteihez. Talán sokkal őszintébben kellene szeretni az anyanyelvünket, a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, hiszen ugyanolyan ártatlan és védtelen, mint azok az elsőgenerációs gyerekek, akik idegenben születnek. A magyar nyelv és a kultúra nem hibás semmiért. Mi tesszük áldozattá azáltal, hogy magunkat áldozatként definiáljuk. Azáltal, hogy száműzött, hontalan menekülőként látjuk és mutatjuk magunkat. Pedig akinek nyelve és kultúrája vagy sok pontos magyar története (könyve) van, az nem lehet hontalan. “Nyelvében él a nemzet” (Széchenyi), hallottuk olyan sokat, olyan sokféleképpen. De vajon el tudjuk-e magyarázni ma az emigrációban élő bajtársainknak vagy gyermekeinknek, hogy ez miért nem egy téveszme?

Tudjuk-e, hogy az a valódi téveszme, hogy a magyar nyelv értéktelen, mert kevesen beszélik, vagy az, hogy ártalmas lehet egy gyereknek, ha több nyelven tanítják egyszerre beszélni, írni és olvasni? De az is egy pontatlan téveszme, hogy a magyar nyelv megtartásához elégséges az elégséges szülői osztályzat, vagyis az, amikor a magyar szülő belemegy tudattalanul egy kompromisszumba a gyerekével azáltal, hogy bár magyarul beszél hozzá, de angolul érti (a gyerek szinte csak angolul beszél vissza). Angolul érteni ugyanis nem ugyanaz, mint magyarul érezni. A pontosság gyakran az érzésekben veszik el. Az angolul beszélő, de magyarul értő gyerek ugyanis össze van zavarva, passzívan érzi a magyar nyelvet (érti a szülőt), de aktívan nem képes kifejezni magát magyarul, vagyis az érzéseit és a gondolatait. Száműzötté válik saját identitásában, pontosan úgy, ahogy az emigráns menekülő, a hontalan, könyvektől megfosztott felejtő. Ráadásul a magyarul értő, de kevésbé beszélő gyermek számára a magyarul írás-olvasás mint harctér rettenetesen küzdelmes lesz, hiszen páncél és harceszköz nélkül küldik őket a csatába, a magyar könyvek birodalmába.

Talán jobban kellene hinni Vekerdy Tamásnak: “Az olvasás – ha élvezetet okoz – segít élni. Átélni és túlélni is.” Ha pontosan olvassuk ezeket a sorokat, akkor rájövünk, ezek mindannyiunkra vonatkoznak, az emigránsokra is, az emigránsok gyermekeire is, sőt azok gyermekeire is. Ahogy az indiánok mondják bölcsen: az anyanyelvet legalább hét generáción keresztül kell megtartani ahhoz, hogy ugyanúgy megvédje az egyént a pusztulástól, mint az indián nagymama hétrétegű szoknyájának tapasztalata (szimbolikusan) a törzset a veszélyektől.

A magyarul olvasó gyermek vagy felnőtt az emigráció kreatív újraértelmezője, a menekülés helyett az otthonteremtés hőse. Hőse, mert a csatatér (a gyorsfogyasztói szokások miatt) egyre küzdelmesebb, a túlélést igazából a közösség (a csapat) képes biztosítani. A magyarul író gyermek vagy felnőtt az emigrációban pedig a legpontosabb emlékező, történetíró, aki képes újrafogalmazni több generáció széttöredezett érzéseit, a magányos menekülőből boldog mesélőt formálni.

Tudjuk mindannyian, hogy mennyire sok emigráns magára van hagyva a csatatéren, gyermekeink ugyanúgy, mint a felnőtt harcosok, akik kétségekkel, téveszmékkel, traumatikus emlékekkel küzdenek. Ezzel szemben az igazi fegyver a közösség, a kultúra, a könyvek ereje. A közösség az, és olyan lesz, ahogy mi magunk megteremtjük. Az, ahogy megosztjuk pontos emlékeinket és tapasztalatainkat a menekülés helyett. Például az olvasás- és írástanítás sokszor magányos gyakorlatáról egy közös felületen egy blogban, mint egy Utah-beli anyuka Ventilla Andrea pár hónappal ezelőtt tette.

De az is elengedhetetlen, hogy az emigrációban élő és a magyar nyelvért, kultúráért küzdő családok aktívan hozzájáruljanak a közösségi események létrejöttéhez azzal, hogy kritikusan megfogalmazzák igényeiket és kitartanak mellette, kreatívan megosztják például az eszköztárakat, ahogy mi is a honlapunkon. Ugyanitt található könyvajánlás korosztályok szerint, ugyanúgy, ahogy magyar szervezetek listája vagy más hasznos információ. Több államban például összegyűjtöttek magyar nyelvű könyveket és regionálisan megoldották a könyvkölcsönzést a magyar családok egymás között. Ezúton kérjük azokat, akiknek információjuk van ezekről, vegyék fel velünk a kapcsolatot a honlapunkon keresztül és küldjék el a hozzá tartozó linkeket. Szintén nagyon fontosnak tartjuk, hogy minél több író-olvasó találkozót, kreatív foglalkozást, magyar színházi eseményt, kulturális fesztivált és kreatív gyerektábort tudjunk létrehozni országosan, hogy segítsük az aktív olvasóvá és igényes magyar kultúrateremtővé válást országszerte.

A legjobb hírt hagytam a végére. Bár sokan vagyunk még könyvbarátok és továbbra is olvasunk az emigrációban magyarul, sőt egyre több magyar családot ösztönzünk arra, hogy gyermekeit írni és olvasni is megtanítsa magyarul, vagy akár felnőttként próbálja ki a kreatív írást (foglalkozásokat tartok New York-ban magam is, hamarosan több helyszínen, több államban, lásd www.hunbookstore.com), mégis még mindig problémát okoz az igényes magyar kulturához való hozzáférés az USA-ban élő magyaroknak. Ezért hamarosan elindítjuk a Független Magyar Kultúra Nemzetközi Mozgalmát, amely komoly ambícióval számos korábbi problémát lesz képes orvosolni, úgy, mint tehetséggondozást, kulturális fesztiválok szervezését, korszerű, naprakész könyvismertetést, közösségépítést, többgenerációs zenei- és összművészeti programokon keresztüli hídépítést, kreatív magyar nyelvtanfolyamokat (online is) több szinten, több korosztálynak. A számomra pedig talán az egyik legfontosabb problémát, az örömteli olvasási tevékenységhez való visszaterelgetést egy pontatlan világban azzal szeretném inspirálni, hogy könyvesboltunk (10 Thousand Steps Bookstore/Pilvax Art Center) elindít egy új Olvassunk többet magyarul! programot, amely jelképes tagsági díj ellenében havi öt magyar könyv ingyenes használatát teszi lehetővé. Honlapunkon heteken belül bővebb információt teszünk közzé.

Talán túlzottan is idealistának és optimistának tűnik manapság az, aki képes egy háromszáznyolcvanmilliós országban élve egy “tizenhatmilliónyi” magyar kultúráért, például az olvasás szeretetén keresztül kitartóan küzdeni. Pedig az esztétikai/emberi képlet nagyon egyszerű és gyakorlatias: a magyar nyelv a legkisebb közös többszörösünk. Nincs egyszerűbb és örömtelibb pontos megoldás, mint derűsen túlélni és játékosan továbbadni a labdát. Lehet tévedni, lehet hibázni, de nagy szerelmeket nem érdemes megtagadni.

 

Tímea Zsédely, PhD

 

 

 

 

 

 

 

 

2018-12-21T21:36:02+00:00