Ez a Mi történetünk lett. Az idő és a nyelvbe záródó fájdalom csalafinta küzdelme. Egy jövőbeli dal közös történése, amelynek éles dallamszilánkjai már a csiszolódás pillanatában mindannyiunk emlékezeti képzelőerejébe vésődik. Az Én fájdalma beleoldódik és megváltoztatja a Mi jelentését. A közös trauma (seb) közösségi visszhangként verődik most vissza. Egy dallam, egy nyelv, egy lélek közös üzenete után kutat most sok a történet által megérintett ember. Az ellentmondások és a tanulságok fanyar egyvelege kavarog a gyászolók fejében és a rettenettől megviselt szívekben. A veszteséget már megmérni sem szeretnénk, inkább a legméltóbb és legtündöklőbb fénnyel bevilágítani a lehetetlen és mégis lehetséges misztikumát. A valóság kristálytiszta kontúrjába helyezni az igazságosság ravatalát.

Gerő Luca tizenhat évesen lett Orindában (Kalifornia) egy tűzvész áldozata.

“Gerő Luca Katalin 2001. december 13-án született New Yorkban, alig két hónappal a szeptember 11-ei terrortámadás után. A St. Luke’s Roosevelt Kórház ablakaiból az ikertornyok füstölgő romjai, a Ground Zero látszott. Már a születésekor túlélő volt: édesanyja, Pigniczky Réka várandóssága hatodik hónapjában volt Lucával, amikor az Associated Press-nek tudósított a helyszínen a terrortámadásról. A WTC leomló tornyainak közelében csodával határos módon menekültek meg.”

Fény, szeretet, élet!– ez a három teremtéskori igei szó áll egy német történetfilozófus, teológus, műfordító és esztéta sírfeliratán. Johann Gottfried von Herder (1744–1803) a humanitás eszméjével kívánta emlékeztetni az utókort a szüntelen küzdelem mindenkori érvényességére. Az alkotószellem jellemvonásait abban látta, hogy a népi őstehetség mindig gyötrelmesen birkózik a lehetetlen feladatokkal, kitartó a küzdelemben, az egyetemes részeként nemzeti kultúrát teremt és képvisel. Herder nevét leginkább az 1791-es jóslata miatt ismerhetjük, amiben felhívta a figyelmet a közép-európai térségben kevesek által beszélt magyar nyelv fontosságára és veszélyeztetettségére. Később aztán Herder termékenyítő hatása leginkább a nemzeti kultúra és a magyar nyelv hivatalos elismeréséért folytatott küzdelem idején mutatkozott meg.

A herderi hagyományban élünk ma is. Akkor is, ha a hétköznapok globalizált virtuális valósága és annak illúziói sokszor elhitetik velünk, hogy az ellentmondások leginkább a küzdelmek feladását igazolják: vagyis a fény, a szeretet és az élet bármikor és bárhonnan elérhetőnek látszik, akkor is, ha semmit vagy csak ha keveset teszünk. Ezt hajlamosak vagyunk kényelmesen, komolyabb kételyek nélkül elfogadni, miközben tudjuk, hogy a látszat csal. A látszat vonzereje és könnyedsége gyakran a fény-árnyék hamis játékából születik.  Nem mindig, de éppen elégszer ahhoz, hogy sikeresen megfeledkezzünk a herderi intelemről.  Pedig a humanitás az anyanyelvünkben csírázó csoda, az ősbizalom által elnyert és (vissza)vágyott jóindulat,  a küzdelem pedig éppen ezáltal válhat a mindennapjainkat gazdagító kreativitássá, közösségi erővé. Furcsa módon Herder németként figyelmeztette a magyarokat a törékeny nyelvi értékre, pontosan úgy, ahogy pár hónappal ezelőtt egy Lakota indián minket, amerikai magyarokat a magyar nyelv közösségépítő értékeire. Felejthetetlen pillanat marad, ahogy egy Lakota indián beszél, majd Lakota dallammal énekel egy köralakot formált amerikai magyar baráti társaságnak a lélek/nyelv/közösség szimbiotikus kapcsolatának szépségéről.

Gerő Luca egy kaliforniai Amerikában élő magyar család – ahogy az édesapa, Gerő Barnabás fogalmazta meg a családja hovatartozását – elsőszülött gyermeke volt. Magyarországon járt évekig iskolába, majd visszatérve az Egyesült Államokba, több év után is megtartotta a magyar nyelvet és vele a kultúrát. Hiszen a kettő édestestvérként támogatja egymást mindenféle magyar alkotói kaland esetén. Luca a küzdelmet választotta.  Talán ezért is a körülötte élő közösség egyértelműen a fény, a szeretet és az élet gyermekét látta benne. Luca története ma már a mi történetünk is. Nem halála, hanem az élete adja számunkra a küzdelem folytonosságának természetes komplexitását.

  1. szeptember 11-én ott voltunk abban a házban, abban a térben, abban a világban, abban a fényben, abban a szeretetben és abban az életben, ahol összetalálkozott a küzdelmünk. Az amerikai magyar közösségeket sújtó nyelvi és kulturális hiánnyal szemben építettünk közösen, édesanyja, Pigniczky Réka segítségével zenei hidat a kontinensek, a helyi emberek és a kultúrák közé. Luca otthonába vittük a magyar nyelvet, a szeretetet, az élet és a fény pozitív üzenetét az Aranyakkord zenéjével és küldetéstudatával, Kiss Tibor (Quimby) és Vastag Gábor (A kutya vacsorája) tolmácsolásában. Ezt az összefoglaló kisfilmet Pigniczky Réka (Luca édesanyja) és Horváth Balázs filmrendezők készítették az eseményről két héttel a tragédia előtt.

 A ház mára eltűnt.  Csak az esemény közös emléke maradt és a híd, ami bennünk épül tovább.

Azóta Luca története a küzdelmet, a szeretetet, a hiányt torokszorító módon újraértelmezte sokunk számára.  Ez a tragédia ebben a közösségi történetben (az egyéni fájdalmakat is integrálva) értelmezésre kényszeríti az értelmezhetetlent, időtlenné teszi pillanatokra a múlandót, és mindeközben csodálatos és példaértékű közösségi összefogást tükröz vissza. A tiszta gyermeki jóság és az erőnfelüli tenniakarás mozgatja a fényt, a szeretetet és az életet. Pontosan úgy, ahogy Luca világában és bennünk, akik kulturális hidakat emelünk, ennek ideálisan mindig működni kellene.

Azok, akik a zene, a képzőművészet, a költészet vagy bármilyen más művészeti forma állandóan változó, de a nyelvi és kulturális értékeket megtartó, újraértelmező, a közösséget párbeszédre és tenniakarásra hívó üzeneteit közvetítik, a hiányt sosem csupán üres térnek, sokkal inkább egy ambivalenciát cipelő amorf és átalakítható érzelmi-intellektuális kreatív káosznak tekintik. Az anyaföldtől a távolba került anyanyelv a hiányt sokszor a legegyszerűbb módon teszi nyilvánvalóvá: a megszelidítésre váró gyermeki daccal (hevesen megtagadva a nyelvet) vagy a csendes, de reményteli szeretetvággyal. A magyar nyelv idegenben különleges bánásmódra szorul. Nemcsak az egyén, de a közösség szeretetének hiányától is zavarossá válhat és összegubancolódhat. A kulturális missziót felvállaló Kis hercegek ezeket a gubancokat képesek megszelidíteni, a zenei mesékkel csodavárakat építeni, folyton úton lenni követve a dalokat, amelyek majd gyógyítják a nyelvet és a közösségeket.

Zenével a nyelvért utazó kalandorok pedig vannak. A dalok által megszületnek újabb történetek, fennmaradnak nyelvi közösségek, átértékelődnek sorsok és életek…

…miközben az Univerzum pazarul bánik a csillagokkal…

 

 “És ha kérdik, hogy mi végre mennyi idő

 Tán egy perc, egy óra, vagy pár esztendő

De utolér a múlt mint a mögöttünk hagyott jövő

Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő”

 

 

Zsédely Tímea

2018-11-30T08:50:52+00:00