Az anyanyelvünkhöz való viszonyunk állandóan változik. Különböző helyzetekre különböző módon reagálunk változtatva ezzel a bennünk megszólaló anyanyelvet is. A test és lélek kapcsolata helyett ezért érdemes elgondolkodni a nyelv és lélek viszonyáról. Miért tartjuk meg, miért engedjük el, miért tagadjuk meg, miért haragszunk rá, miért szeretjük az anyanyelvünket? Az sem biztos, hogy meg tudjuk fogalmazni, talán nem is kell, de töprengeni arról, mi történik vagy mi történhet egy nyelvvel, ha nem figyelünk rá, egészen biztos, hogy érdekes lehet.

Korábbi írásunk hangsúlyozta, hogy próbáljunk meg ítélkezés nélkül gondolkodni erről a témáról és szembenézni a nehézségekkel is, hogy ne csupán a sokszor nehezen teljesíthető elvárásokkal találkozzunk. Ha nem mélyedünk bele nagyon a kérdésbe és a számok törvénye alapján azt hisszük, az az általános probléma, hogy egy “kicsi”nyelv mint a magyar túléli-e a társadalmi és kulturális asszimilációt, igazából csupán 16 millió ember “magánügye”, akkor nagy meglepetések érhetnek minket. Például akkor, amikor egy látszólag tőlünk távoli kultúra, mint a Lakota indiánok nyelvféltő lélekjelenlétébe botlunk.

Ahogy nem mindig egyértelmű számunkra, hogy a magyar nyelvet miért érdemes megtartani külföldön, ugyanúgy feljöhet egy elsietett gondolatként, hogy például teljesen természetes lehet az is, ahogy a Lakota indiánok mai generációi elengedik a Lakota nyelv fontosságát és hagyják beolvadni a több, mint háromszáz millió amerikai által használt angolba. Ez az egyik praktikusnak tűnő hozzáállás a sokkal kisebb nyelvek kérdéséhez, de van egy másik is, amely talán jóval igazabb és emberségesebb, bár hosszabb magyarázatot követel. Itt jön elő a lélek-nyelv viszony átöröklödő igazságossága. Sokszor ehhez elég odatévednünk egy jól megszerkesztett honlaphoz, mint amilyen a Nativehope.org, hogy lássuk, milyen pofonegyszerű a magyarázat. Az emberi léleknek szüksége van a mesékre ahhoz, hogy megértse és megérezze önmagát. A saját identitásunk természetes velejárója, hogy történetekben meséljük el, hogy kik vagyunk. Ezt meg lehet tenni bármilyen nyelven – mondanák a könnyebb megoldásokra törekvő laikusok. Valóban, lehet történeteket elmondani bárhogyan, de legtöbbször mégis a nem akárhogyanszámít. A lélek ugyanis az anyanyelven keresztül a legőszintébb. Legalábbis a legőszintébben szól, hiszen több generáció lélekjelenlétét sűríti egybe, egyszeribe, egységbe, közös egyezségbe – és sorolhatnánk még a közös gyökerekből fakadó árnyalatokat. Mindez természetesen a legtöbb esetben tudattalan egyezségköztünk magyarul beszélők között, hogy a nem akárhogyan fontosabbá válik, mint a bárhogyan.

De térjünk vissza még egy kicsit a Lakota indiánok példájára, mert szeretném elmesélni, hogyan lettem gazdagabb általuk a saját anyanyelvem fontosságának újramegértésében. Pár héttel ezelőtt meghívást kaptam egy vasárnap délutáni magyar összejövetelre egy New Jersey-i állambelikis városba, ahol egy hetedgenerációs gyógyítóLakota indián mesélt a saját törzsének nyelvi, spirituális és történelmi hagyományairól. Mielőtt bármibe is belekezdett volna, Lakota nyelven üdvözölt minket és gyógynövényfüsttel tisztította meg a közös kört, amit alkottunk. Hasonló módon búcsúzott el és adta áldását ránk és a magyar nyelvre úgy, hogy kihangsúlyozta, a Lakota nyelvben nincs szó a vallásra. Az áldás a nyelv energiájából jön, hiszenlélektőllélekigjárja át a köztünk lévő teret. Ez a Lakota indiánoknál egyértelmű igazság, ahogyan az is, hogy a fák igazából olyanok, mint az emberek, tiszteletet érdemelnek, ahogyan szerintük a legfontosabb az ember számára a víz és a szabadság, nem az anyagi felhalmozás. Percről percre egyre inkább úgy éreztem, hogy otthon vagyok, nem csak azért, mert a körülöttem ülő magyarul beszélő társaim hasonló módon örömmel lélegezték bea Lakota indián bölcsességeit, vagy azért, mert amiről szó volt, az számomra is ugyanennyire evidens és mély meggyőződésem, hogy ezeknek a bölcsességeknek az újrafelfedezése (mivel sokan már elefeledkeztek róla) a nyugati társadalmak számára a gyógyír lenne, hanem legfőképp azért, mert minden egyes tárgyi, lélekbeli és szellemi tapasztalathoz egy-egy nyelvitapasztalat társult. Számomra mindannyian így létezünk önmagunkkal biztonságban, az anyanyelvünkkel egységben, amikor a nyelvben és a világban egyszerre érezzük otthon magunkat. Ez a Lakota indián magától értődőnek vette, hogy körben ülünk, hiszen a nők szoknyája is köralakú, hiszen az indián hagyományban hét (!) generáció vagyis hét kör számít biztonságosnak ahhoz, hogy megmaradjon egy törzs és vele együtt a nyelv is. Azonnal arra gondoltam, milyen fontos lenne mindannyiunknak megérteni, hogy a hétszeresen tágas kör valóban megtart minket. Milyen fontos lenne belátni és hirdetni, hogy a nyelv biztonságot tud ad a léleknek, hogy a történeteink tiszták és egészségesek maradjanak.

Beszélni csak úgy tudunk, ha ki- és belélegezünk – másképp szólva ki- és belélekzünk. Amikor beszélgetünk, akkor foglalkozunk egymás lelkével, hiszen egy légtérbe(lélektérbe)kerülünk egymással. A sok-sok tanító mesén keresztül, amit ettől a Lakota indiántól kaptunk – arról, hogy tanuljunk meg kilélegezni (elengedni) és belélegezni (elfogadni) a saját anyanyelvünk értékeit is tudatosítva – az volt a legmegindítóbb, ahogy ez a közös összejövetel zárult. Ugyanis ennek a történelmi traumák által sújtott nyelvnek és kultúrának (Lakota) a képviselője nem hogy rendíthetetlenül tanítja, terjeszti, tiszteli, szereti ezt a nyelvet és kultúrát, hiszen a sajátjának érzi, de az életben- vagy lélekbenmaradás egyetlen megoldását látja az anyanyelv megőrzésében. Számára az emberi bölcsességünk hatékonysága mérhető abban, hogy belátjuk-e, milyen mértékben képes az anyanyelv biztonságosan hordozni önmagunkat generációkon keresztül. Ez az ember Lakota nyelviskolákat hoz létre a hegyekben élő törzsek körében, hogy védje a fiatal generációt a városi gyorséttermek és amerikai uniformizált kultúra identitásromboló hatásától. Ugyanis szerinte az anyanyelvvel való békében létezés képes tisztítani a külvilágból jövő mérgezett levegőt, lenyugtatni a felzaklatott lelket, rendbehozni az összezavart elméket is.

Ez a hetedgenerációs Lakota gyógyító indián bár egy szót sem értett abból, amit a körülötte gyülekező magyarul (is) beszélő emberek mondtak, mégis mindezt a legpozitívabban értelmezve a következőképpen összegezte a tanulságokat: mindannyian egy törzzsé válunk akkor, amikor megértjük, hogy a saját anyanyelvünk megőrzése és gyakorlása a másik ember elfogadásának alfája és omegája.

Zsédely Tímea

 

 

    

 

2018-08-24T21:32:11+00:00